5. fejezet

A másnapot szinte végig aggódtam. Alig bírtam a biológia feladatra koncentrálni. Egyre csak a tegnapi nap járt a fejemben. Ha akkor Hae nem jön le, vajon megcsókolt volna? Ezt már a második alkalom, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Még mindig rejtély volt számomra ez a fiú. Ha táncórán voltunk olyan volt velem akár egy jégcsap, de máskor meg tök kedvesen viselkedett. Ahj Sumi, felejtsd már el, korholtam magam, koncentrálj inkább a megoldandó feladatra. Más se hiányzik minthogy egy egyessel kezdj a suliban. De nagyon nehezen ment, egy kínszenvedés volt az egész délután.
Másnap ahogy leszálltam a buszról, szinte futottam a terembe. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel mikor megláttam Hyukie szőke tincseit. Akkor mégse lehet olyan nagy a baj.
- Sziasztok! – mentem oda hozzájuk. A szokásos bagázs vette körül.
- Szia – köszöntek vissza, és Hyukie még egy mosollyal is megajándékozott.
- Jobban vagy már? – érdeklődtem.
- Persze, kutya bajom! Nem olyan könnyű engem kifektetni! – nevetett, miközben karját megfeszítve az izmait mutogatta. A körülötte lévő lányok ájuldoztak én meg teljesen elpirultam a látványtól.
Ekkor valaki hátulról megfogta a két vállam és meg majd szívrohamot kaptam az ijedtségtől.
- Szia Sumi – üdvözölt Hae.
- Haeee! A frászt hoztad rám! – kapkodtam még mindig levegő után.
- Bocsánat!  - nézett rám bűnbánó szemekkel. – Nem akartalak megijeszteni.
- Felejtsük el. Jól vagy?
- Aham. Minden rendben.
- Ezt örömmel hallom.
A csengő vetett véget beszélgetésünknek. Biolóiga óra előtti szünetben odamentem Hyukiehoz és vázoltam neki nagyjából mi van ez előadásunkban, majd megmutattam neki melyik részt olvassa majd ő fel. Egész jó lett, ahhoz képest, amilyen állapotban írtam. Mindketten ötöst kaptunk rá.  Hyukie rám kacsintott mikor a tanár megmondta az osztályzatunk. Délután ismét táncpróbánk volt.
Ma kapjuk meg a számokat, amikre táncolni fogunk.
- Na akkor lássuk miből élünk. – nevetett Eun Mi. – A csoportos tánc Shinee Sherlockja lesz.
- Igen, ez az! – öklözött a levegőbe Ji Hoo mögöttem, mire mindenki röhögésbe tört ki, ő pedig olyan piros lett mint a paradicsom.
Eun Mi most felém fordult.
- Sumi, te Karatól a Misterre fogsz táncolni. 
- Rendben. – bólintottam, a fiúk elismerően füttyentettek.
- Te pedig Hyukie, – fordult most a fiúhoz – MBLAQ-tól a Runra.
- Értettem.
- Az órákat mostantól három részre bontjuk. Minden hétfőn, szerdán és pénteken csoportos próba, kedden és csütörtökön pedig a szólósoknak lesz. Természetesen mindenki otthon is gyakoroljon, amennyit csak tud.
- Ez neked szólt Ji Hoo! – ugratta őt Hee Sun.
- Nagyon vicces! Különben is én remekül táncolok! – mutatott be a fiú egy rövid mozdulatsort.
- Örülök, hogy ilyen jó a hangulat. – mosolygott Eun Mi. – Menjetek pihenjetek egyet, mert holnaptól kezdődik a kemény munka! Mindenkinek átküldöm a számokat, és holnapra kérem a javaslataitokat a koreográfiákra.
Na ettől a részétől egy kissé megijedtem, én még sosem csináltam egy koreográfiát egyetlen táncra sem, hogy fog ez nekem menni! Donghae észrevette kétségbeesett arckifejezésem és odasúgta:
- Nyugi, menni fog ez neked! Csak mozogj a zenére, ahogy érzed! Ja és jegyezd is meg a mozdulatokat! – nevette el magát.
- Akkor azt hiszem kelleni fog papír meg ceruza, biztosabb, ha lejegyzem őket.
- Vagy akár le is videózhatnálak!
- Perverz!
- Az akkor lennék, ha azt kértem volna, hogy bikiniben táncold el nekem. – nyújtotta ki a nyelvét.
- Lee Donghae!
- Igen? – nézett rám egy ma született bárány ártatlan tekintetével.
- Téged nem lehet nem szeretni. – nevettem el magam.
- Tudom én azt! – mosolygott elégedetten.
Egy kissé megnyugodtam, Haenak sikerült jobb kedvre derítenie. Otthon rákerestem a Kara Misterjére majd, ahogy Hae tanácsolta egyszerűen csak elkezdtem rá táncolni, ahogy éreztem. Egyszer, kétszer, ötször, tízszer, addig próbáltam, variáltam, változtattam, amíg csak úgy nem éreztem, hogy ezzel már ki merek állni. Két és fél óra kemény tánc után fáradtan zuhantam ágyamba. Másnap a suliban nem történt semmi különös, az órákon nem igazán tudtam figyelni, ahhoz túlságosan is izgatott voltam. Ma csak én meg Hyukie próbáltunk. Először ő mutatta be a koreográfiáját. Ütős volt nagyon. Aztán én következtem. Tánc közben végig magamon éreztem a tekintetét, de nem tudtam eldönteni, hogy valójában engem figyel, vagy a vetélytársat látja megint bennem. Eun Mi utána külön-külön megbeszélte velünk min kéne változtatni vagy éppen másképp csinálni, aztán elkezdtünk edzeni. A következő hetek végig gyakorlással teltek, finomítottunk még a koreográfián ott, ahol kellett, és táncoltunk végkimerülésig. Ráadásul nekünk Hyukieval kétszeresen helyt kellett állnunk, bár őt láthatólag ez kevésbé viselte meg mint engem. És még a suli is ott volt. Még be se tudtam pótolni rendesen mindent, néha úgy éreztem  nem bírom tovább, kész, ennyi volt, feladom. Szerencsére Hae mellettem volt és támogatott, amiben csak tudott. Igazi jóbarátra leltem benne. Lassacskán eljött a selejtező időpontja, már csak egy hét volt hátra.
Épp indultam hazafelé edzés után, leléptem a legfelső lépcsőfokról, amikor egy csapat srác viharzott el mellettem. Ketten is meglöktek, éreztem, ahogy elveszítem az egyensúlyomat. Mindjárt leesek futott át agyamon, rémülten próbáltam megkapaszkodni a korlátba, de nem értem el. Már felkészültem a legrosszabbra, amikor hirtelen hátulról két kéz kapott el, majd szorosan magához ölelt.
- Hé vigyázz magadra, a végén még eltöröd valamid! – meglepetten ismertem fel a hang tulajdonosát.
- Hyukie, hát te hogy kerülsz ide? - fordultam meg.
- Tudod nekem is most volt edzésem, rémlik?
- Ja, igen.
- Pedig be sem verted a fejed! – mosolygott rám szemtelenül.
- Jól van na! – duzzogtam.
- Tudod milyen édes vagy ilyenkor! – bókjába teljesen belepirultam. Arcvonásai ellágyultak, és, ahogy rám emelte azokat a nagy barna szemeit, teljesen elvesztem bennük. 
- Té-tényleg?
- Tényleg. - hajolt hozzám egyre közelebb. Alig néhány centiméter választotta el ajkainkat. Kezével végigsimított arcomon, majd gyengéden megcsókolt. Karjaimat nyaka köré fontam és viszonoztam édes csókját. A mennyekben éreztem magam, ám Hyukie ekkor hirtelen hátra lépett, arcán zavarodottság látszódott.
- Ne haragudj, ezt nem lett volna szabad! - hátrált.
- De miért nem? - tettem egy bátortalan lépést felé.
De ő csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mintha szomorúságot véltem volna felfedezni bennük, majd megrázta fejét és hirtelen futni kezdett.
- Sajnálom, - nézett hátra - nagyon sajnálom!
Én meg csak álltam ott dermedten és nem értettem semmit. Mutatóujjammal megérintettem számat, még éreztem ajkának puha melegét. Aztán a korlátra borultam és sírni kezdtem.