10. fejezet

(Ez a rész most Hyukie szemszögéből íródott)

Egyszerre csak egy erőteljes lökést éreztem hátulról, amitől a földre zuhantam. Valamilyen zörgő hang ütötte meg a fülemet, egy tompa puffanás, aztán mintha valaki felnyögött volna, végül elcsendesedett minden. Megfordultam, hogy megnézzem mi történt, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Az egyik srác hevert a földön, hátán egy hosszú farönkkel. Donghae odafutott hozzá, arcán akkora kétségbeeséssel, hogy biztos voltam benne, közülünk sérült meg valaki. 
- Hyukie, segíts már! - rivallt rám. Gyorsan felpattantam és odaszaladtam segíteni leemelni a farönköt a fiú hátáról. Nem bírtuk el ketten, de ekkor odajött két srác, és így nagy nehezen sikerült felemelnünk és arrébb tennünk a rönköt.
Donghae rögtön letérdelt a sérült mellé. Még sosem láttam ilyen idegesnek, ennyire feszültnek. De amikor eltűrte a az arcából a haját, rögtön megértettem mindent. Önkéntelenül is felsikoltottam, mikor tudatosult bennem, hogy Sumi fekszik előttem. 
Nem akartam hinni a szememnek, ő mégis, hogy került ide?
- De...de ez, hogy lehet? - nyögtem ki a szavakat. Teljesen kába voltam, mint akit fejbe csaptak. - Sumi! - rohantam oda hozzá. Tudni akartam mi van vele, fel akartam emelni, magamhoz ölelni, de ekkor megint olyan történt, amire nem számítottam. 
- Ne érj hozzá! - lökött el Donghae. 
Tátott szájjal bámultam rá, teljesen ledermedtem, nem értettem miért teszi ezt. 
- Ne haragudj Hyukie - kért elnézést -, de nem mozdíthatjuk meg. Fogalmunk sincs milyen sérülés érte, lehet csak baj okoznánk vele, ha megmozdítanánk. 
- De akkor mit tegyünk? - néztem rá kétségbeesetten. 
- Máris hívom a mentőket - vette kezébe a telefonját, majd tárcsázott. Elmondta mi történt, aztán megadta a hely címét. - Azonnal indulnak, pár percen belül itt lesznek. 
- Hallod Sumi? - térdeltem le mellé. - Tarts ki! Csak még egy kicsit. Már úton a segítség.
Hangom elcsuklott nem bírtam többet mondani. Kezemmel óvatosan végigsimítottam haján, de meg se rezzent. Olyan mozdulatlanul feküdt ott, mintha...
Elhessegettem a rossz gondolatokat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy minden rendben lesz. Sumit beviszik a kórházba és rendbe jön. 
Nem lesz semmi baj - nyugtatgattam magam. De egészen belül, a lelkem mélyén, rettegtem, hogy valami szörnyűség történt vele. Féltem, hogy nagy a baj, és bárhogy igyekeztem, nem tudtam kiűzni magamból ezt a rossz érzést. 
Óráknak éreztem az eltelt időt, míg a mentő megérkezett. Megkérdezték, pontosan mi történt, stabilizálták Sumi állapotát, majd hordágyra tették és betolták a mentőbe. 
Hae-val megkérdeztük velük mehetünk-e, szerencsére megengedték. Meghúztuk magunkat a sarokban, de a mentős nagyon rendes volt, és mutatta, hogy üljünk nyugodtan közelebb. Megfogtam Sumi kezét és csendben imádkoztam egészen addig, míg meg nem érkeztünk a kórház bejárata elé.
Ahogy odaértünk, Sumit rögtön átemelték egy betegszállító ágyra, és betolták a vizsgálóba. Hae-val ott toporogtunk az ajtó előtt, és vártuk, hogy végre hírt kapjunk az állapota felől. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de aztán végre valahára nyílt az ajtó és kilépett rajta egy fehér köpenyes orvos.
- Doktor úr - léptünk oda hozzá mindketten -, hogy van Sumi? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem kertelek fiúk. A barátnőjüket sürgősen meg kell operálni. Az egyik csigolyája elmozdult a helyéről, és most nyomja a gerincét. Ha nem sikerül hamarosan visszatennünk, a barátnőjük deréktól lefelé akár le is bénulhat.
Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas téglával fejbe vertek volna. Egy pillanat alatt forogni kezdett velem a világ, a szemem előtt apró fekete pontok kezdtek el ugrándozni le-fel, a falba kellett kapaszkodnom, hogy meg tudjam tartani magam.
- Mik az esélyei, doktor úr? - hallottam valahonnan a távolból, Donghae fásult, erőtlen hangját.
- Minél előbb elvégezzük a beavatkozást, annál nagyobb az esély a sikerre, de ez így is egy nagyon kockázatos műtét. Már előkészítettem a műtőt, minden tőlünk telhetőt megteszünk a barátnőjükért. Elnézést, de most mennem kell.
- Köszönjük, doktor úr – hajoltunk meg.
Én még mindig nem tudtam épp ésszel felfogni a történteket. És mindez csakis az én hibám. A tehetetlenség és düh könnyeket csalt szemeimbe. Nekem kellene most ott feküdnöm műtétre várva, nem neki.
- És gondolod akkor most jobb lenne? - kérdezte halkan Donghae, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
Sápadt arcán hangtalanul folytak végig a könnyek, szemeiből eltűnt az a lelkes csillogás, ami annyira jellemző volt rá. 
Igaza volt, önmagam hibáztatása most nem segít. Az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy bízunk az orvosokban, és imádkozunk. Mert Suminak meg kell gyógyulnia!
Ekkor megint nyílt az ajtó és kitolták rajta Sumit. Olyan törékeny és védtelen volt, ahogy ott feküdt az ágyon. Annyira szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam, mivel tudnék. Hae -val csendben követtük egészen addig, amíg el nem tűnt a műtő ajtaja mögött. Nem sokkal később a kigyulladó lámpa fénye jelezte, hogy elkezdődött az operáció.
Talán órák telhettek el, nem tudom, időérzékemet ekkora már teljesen elvesztettem. Elindultam, hogy egy kis levegőt engedjek be erre a fullasztó folyosóra, mikor Heechult és Siwont pillantottam meg néhány méterre tőlünk. Szótlanul várakoztak egymás mellett, arcukról őszinte aggodalmat olvastam le. Ahogy összetalálkozott tekintetünk, ijedten hajtották le fejüket. Meg akartam nekik mondani, hogy nem az ő hibájuk, de nem volt erőm odamenni hozzájuk. Majd egy kicsit később, ha már túl leszünk a műtéten.
Kitártam az ablakot, és nagyot szippantottam a friss levegőbe, megtelítve tüdőm legapróbb zugait is. Az oxigénnel együtt mintha egy nagy adag optimizmus is szétáradt volna testemben. A nap meleg sugaraival beragyogta a tiszta kék égboltot, mintha csak ő is azt üzente volna: minden rendben lesz.
Donghae lépett oda hozzám, rábökött az műtő feletti lámpára, amely ekkor már nem világított. Tehát vége az operációnak. 
A következő perceg idegtépőek voltak, egyre csak az vártuk, hogy végre kitolják Sumit és megtudjuk sikerült-e a műtét. Aztán végre nyílt az ajtó. Most még sápadtabbnak tűnt, ha ez egyáltalán lehetséges. 
- Doktor úr, hogy sikerült az operáció? – kérdeztem idegesen, minden egyes idegszálam majd szétrobbant a feszültségtől. 
- Megnyugodhatnak – mosolygott ránk. – A műtét nagyszerűen sikerült, a barátnőjük rendbe fog jönni.
Még soha életemben nem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint ebben a pillanatban.
- Köszönjünk, doktor úr, nagyon szépen köszönjük – hálálkodtunk boldogan. 
- Nagyon szívesen.
- Mikor mehetünk be hozzá? – kérdeztem, mert nem akartam többé egyetlen percet se távol lenni tőle.
- Egy ideig még aludni fog, de ha megígérik ,hogy csendben várakoznak, akkor kivételesen megengedem, hogy bemenjenek.
- Nagyon hálásak vagyunk, doktor úr. 
- A barátnőjük nagyon szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. 
- Nem, mi vagyunk a szerencsések – mosolyodtam el. 
Megkerestük Sumi kórtermét, majd halkan benyitottunk és beléptünk a szobába. Még mindig aludt, így kerestünk két széket, amire leülhetünk és csendben várakoztunk. 
Elbóbiskolhattam, mert arra riadtam, hogy egy erős kéz szorítja a karomat. Ha Hae nem kap el, lezuhanok a székről. 
- Kösz – dörzsöltem meg szemeimet. 
- Nincs mit haver – mosolygott rám fáradtan. 
- Mmm. - A nyögésre, mely megütötte fülünket, mindketten riadtan ugrottunk fel. 
Odasiettünk az ágyhoz és örömmel láttuk, hogy Sumi kezd ébredezni. 
- Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül. 
- Kórházban. A hátadra esett egy farönk és meg kellett műteni. Sumi én annyira sajnálom, az egész az én hibám!
- Nincs semmi baj, Hyukie – tette kezét karomra, majd arcára hirtelen olyan rémület ült ki, hogy megfagyott ereimben a vér. – A lábam.
- Sumi, mi a baj? 
- Miért nem érzem a lábam? – nézett kétségbeesett tekintettel hol egyikünkre, hol másikunkra.

9. fejezet

Másnap nem bírtam megülni a fenekemen egész nap. Úgy zizegtem egész nap, mint valami méhecske. Nagyon izgatott voltam, alig bírtam ki délután öt óráig. Ebéd után lezuhanyoztam, aztán megmostam a hajam. Egy kék farmer nadrágot vettem fel, hozzá egy spagetti pántos lila felsőt választottam. Feltettem a kedvenc pillangó medálos nyakláncomat, majd befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Fél ötkor indulásra készen ültem az ágyamon. Persze, hogy ilyenkor vánszorognak a percek. De végül csak megszólalt a bejárati ajtó csengője, jelezve, hogy Hyukie megérkezett. Úgy vágtattam le a lépcsőn, mint akit kergetnek.
- Elmentem! - kiabáltam be anyuéknak a nappaliba. Az ajtó előtt lefékeztem, nagy levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót.
- Szia Hyukie - köszöntöttem kedvesen mosolyogva rá.
- Szia Sumi. Nagyon csinos vagy!
- Köszönöm szépen - pirultam el. - Te is nagyon jól nézel ki.
- Köszi . Igyekeztem. - túrt bele hajába. Láthatólag ő is kissé zavarban volt. - Mehetünk?
- Igen - csuktam be magam mögött az ajtót.
A mozi nem volt messze, és az idő is csodás volt, így gyalog tettük meg az utat.
Odaérve azon gondolkodtunk milyen filmet nézzünk meg.
- Mit szólsz ehhez? - bökött az egyik címre.
- Horrort? - húztam el a számat.
- Talán nem szereted? - érdeklődött kíváncsian.
- Épp ellenkezőleg, imádom! - néztem rá csillogó szemekkel.
- Aha. Értem. - úgy tűnt kissé lelombozódott a hír hallatán. - De nézhetünk valami mást is!
- Ahogy gondolod - mindjárt sejtettem, hogy honnan fúj a szél. Pasik, meg az ő hülye gondolkodásmódjuk.
- Akkor ehhez mit szólsz? - ezúttal egy vígjátékot választott ki.
- Tartalom alapján jónak tűnik. Akkor legyen ez.
- Rendben. Megyek megveszem a jegyeket.
- Én meg addig hozok kukoricát meg üdítőt.
Mire végzett, én is megvettem mindent. Bementünk a terembe és megkerestünk a helyünket.
- Hyukie, - kezdtem neki, miután leültünk. - Az igazság az, hogy én utálom a horrorfilmeket. Nagyon félős vagyok.
- De hát az előbb... - nézett rám zavartan.
- És mondd csak, te miért is akartál engem horrorfilmre vinni? - vontam kérdőre.
- Hát, ízé...
- Ahhoz, hogy átölelj, nem kell horrort nézetned velem - mosolyogtam rá.
- Hmm - húzott magához. - Akkor remélem ehhez sem kell - azzal lágyan megcsókolt. 
Ahogy ajkai az ajkaimat érintették, mintha egy lágy fuvallat felkapott volna és egészen az égig repített volna, a mennyekben éreztem magam. Hirtelen apró pillangók százai kezdtek el repkedni a hasamban. Elengedett, de nekem ennyi nem volt elég. Most én húztam magamhoz, és gyengéden megcsókoltam. Egyik karját derekam köré fonta, a másikkal vállam karolta át. Nyelve bebocsátást kért a számba, én pedig engedtem neki. Vad csatába kezdett nyelvemmel, egyre jobban belemelegedtünk. De ekkor éles torokköszörülésre lettünk figyelmesek a mögöttünk lévő sorból. Belenevettünk csókunkba, majd nehezen, de végül elváltunk egymástól.
Mindketten visszahelyezkedtünk székünkbe, és igyekeztünk a filmre koncentrálni, ami már el is kezdődött. Egyszerre csak Hyukie ujjait éreztem meg kezemen, ahogy ujjaimba fonódnak. Óvatosan oldalra sandítottam, és majd elájultam a gyönyörtől, milyen jóképű így oldal profilból is. A filmvásznat nézte, ajkán aprócska mosoly játszott. Visszafordultam én is, és igyekeztem a filmre koncentrálni. Szerencsére jó kis vígjátékot fogtunk ki, végignevettük ez egészet. És mindeközben az érzés, hogy mellettem van és fogja a kezem, egyszerűen leírhatatlan. Régóta nem voltam ilyen boldog.
Másfél órával később jókedvűen álltunk fel székeinkből.
- Rég nevettem ilyen jót.
- Én is. De ezeket kár volt megvennünk - mutattam felé az üdítős poharat meg a popcornt.
- Majd megesszük hazafelé. Van kedved sétálni egyet?
- Szívesen.
- Akkor gyere!
Elvette a popcornt tőlem, hogy megfoghassa a kezem, és így indultunk meg a közeli park irányába. Leültünk az egyik padra, amely a parkot átszelő kis patak partján állt, majd nekiálltunk kukoricát majszolni. Közben beszélgettünk és jókat nevetgéltünk, Hyukie nagyon vicces fiú. Miután az utolsó szem kukoricát is befaltuk, elindultunk haza, kezdett hűvösre fordulni az idő. A házunkhoz érve Hyukie még egyszer megcsókolt, én pedig megvártam míg befordul a sarkon, csak utána mentem be a házba.
Másnap Donghae csillogó szemekkel fogadott.
- Miért érzem úgy, hogy te már mindent tudsz a tegnap estéről? - méregettem gyanakodva.
- Én? Ugyan dehogy! - próbált komoly maradni, de minduntalan elvigyorogta magát.
- És még a lányokat mondják pletykásnak! - háborodtam fel.

- Nem az ő hibája, amint megjött, letámadtam. Kíváncsi voltam, na.
- Rendben, semmi baj.
- De akkor ezek szerint te is jól érezted magad? - mosolygott rám, mint a tejbetök.
- Igen, nagyszerű este volt.
- Látni is rajtad, csak úgy ragyogsz a boldogságtól.
- Tényleg? - pirultam el.
- Aha. Á nagyon örülök, hogy végre összejöttetek.
- Kösz Hae. És végül is neked köszönhetjük.
- Donghae, Ámor földi helytartója. - húzta ki magát büszkén.
- Na persze! - nevettem el magam.
- Szia drágám. - lépett ekkor oda hozzánk Hyukie. Lehajolt és egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- Szia édes. - mosolyogtam rá.
Donghae még mindig ugyanazzal a bárgyú mosollyal nézett hol egyikünkre, hol másikunkra.
- Hae, nem lehetne, hogy egy kissé visszafogottabban örülj nekünk. - kezdtem zavarba jönni.
- Jól van na! Nem, hogy inkább hálásak lennének az embernek - morogta az orra alatt.
Azt hiszem kissé megsérthettem, hisz ő csak örül két barátja boldogságának. Odaléptem hozzá és átöleltem.
- Köszönök mindent Donghae.
- Én is haver! Te vagy a legjobb. - csatlakozott ölelésünkhöz Hyukie is.
Boldogságunknak a csengő vetett véget, és megkezdődött a csöppet sem érdekes matek óránk. A többi óra sem volt sokkal izgalmasabb, de szerencsére délután megint táncpróbánk volt. Sőt, mint megtudtuk a mai naptól fogva, minden délután gyakorolnunk kellett. Nem volt sok idő a döntőig, ráadásul nekünk Hyukieval két táncra is kellett ugye készülnünk.
A következő napok így nagyrészt a próbákkal teltek. Össze kellett szednünk magunkat rendesen, mert az edzőnk jól megszidott, hogy mennyire elhagytuk magunkat. Hát igen, az hogy mérgesek voltunk egymásra, és mindenáron le akartuk győzni a másikat, jó kis motivációt adott mindkettőnknek. Most valami mást kellett keresnünk. Úgy döntöttünk utánanézünk a többi versenyzőnek. Volt köztük néhány kimagaslóan jó táncos, és úgy tűnt ez segített. Megint újra teljes erőbedobással készültünk a versenyre.
Egyik nap, szokás szerint, a iskola aulájában vártam Hyukiera, edzés után. Fiú létére tovább tartott elkészülnie, mint nekem.  Már vagy fél órája vártam, de még mindig nem volt sehol. Kezdtem furcsállni a dolgot. Ennyi ideig nem szokott tartani, ráadásul még Hae se jött meg. Mindig együtt indultunk el, aztán később elváltunk Haetól, Hyukie pedig mindig hazáig kísért. Ekkor megláttam az egyik csoporttársamat táncról.
- Szia Chungho! - intettem oda neki. - Mondd csak nem tudod hol van Hyukie meg Hae?
- Jött egy srác, hogy Siwon meg Heechul megint verekedésbe keveredtek, vele mentek el.
- Azt nem tudod véletlenül hová mentek?
- Valami gyárat emlegettek. Azt hiszem a Banporo sarkán az az üres gyárudvar, oda mentek.
- Kösz Chungho.
Úgy siettem, ahogy csak tudtam. Tisztára hülyék ezek? Mi van ha lesérülnek, hogy fognak úgy táncolni? Csak kapjam a kezeim közé őket, mindkettő megkapja a magáét! Szörnyen dühös voltam rájuk. De amikor odaértem, minden haragom egy pillanat alatt elszállt. Csak álltam döbbenten, és néztem az udvaron verekedő tíz-tizenöt fiút. Próbáltam a szememmel megkeresni Hyukiet, de nem találtam. Aztán megláttam Haet, épp egy hatalmasat húzott be az egyik srácnak. Az ajka fel volt repedve, úgy tűnt, ő is kapott néhány ütést. Na de hol lehet Hyukie? Kezdtem egyre idegesebb lenni. Végre megláttam. Épp behúztak neki egyet. Egy kissé megtántorodott, de aztán összeszedte magát. Kitért a felé lendülő ököl elől, és gyomorszájon vágta az őt megtámadó srácot. Ahogy verekedtek a sráccal egyre közelebb kerültek egy farakáshoz. A következő ütésnél a srác nekilökődött a farakásnak, amely vészesen megremegett. Aztán Hyukie kapott megint egyet. Néhány fa a rakás tetején vészesen megremegett minden egyes alkalommal, ahányszor csak hozzáértek. Egyre jobban féltem, nem lesz ennek jó vége.
- Hyukie! - kiabáltam, de hangomat elnyelte a nagy zűrzavar.
Megint nekiestek a rakásnak, most mind a ketten. Ez egyik fagerenda már egészen a rakás szélén volt, nem kellett sok hozzá, hogy leessen. Futottam, ahogy csak tudtam. Újabb ütés, és Hyukie megint nekilökődött a farakásnak, mire az egyik fagerenda megindult fentről.
- Hyukie! - üvöltöttem. Miközben ugrottam, karjaim előre nyújtottam, hogy ellökjem. Aztán már csak egy hatalmas ütést éreztem a gerincemen, majd minden elsötétült előttem.

8. fejezet

A következő néhány napban még egyedül gyakoroltam, de aztán Hyukie is megérkezett végre. Szerencsére gyorsan gyógyult a sérülése, és bár Hae számára is meglepő volt, de Hyukie most kivételesen betartotta az orvos utasításait. Kevesebb mint egy hetünk volt már csak hátra a selejtezőig, így nagyon bele kellett húznunk, ha nyerni akartunk. Hyukie szerencsére hamar visszarázódott, és két nappal később már senki meg nem mondta volna, hogy nemrég még problémája volt a bokájával.
Végül elérkezett a várva várt nap. Nagyon izgatott voltam, ez lesz az első igazi nagy megmérettetésem, a lehető legjobbat akartam kihozni magamból. Először a csoport verseny zajlott le, aztán jött az egyéni. Hiba nélkül táncoltuk el a Sherlockot, de el kellett ismernem, hogy mindegyik csapat nagyon jó. A közös tánc egy kissé oldotta bennem a feszültséget, de még mindig nagyon ideges voltam, féltem, hogy elrontok egy lépést, vagy elfelejtem mi következik, esetleg megbotlok. Ezernyi hibalehetőség képe jelent meg a szemeim előtt, már a fejem is kezdett belefájdulni.
- Ne izgulj! Tökéletesen el fogod táncolni. – szólalt meg egyszer csak mellettem a semmiből felbukkanva Donghae.
- Kösz szépen. Jól esik, hogy így bízol bennem.
- Akkor ideje, hogy te is bízz magadban. Ne légy ilyen görcsös, egyszerűen csak élvezd, amit csinálsz!
- Könnyű azt mondani! – sóhajtottam egy nagyot.
- Menni fog! – tette kezét vállamra Hae.
- Köszi. – mosolyogtam rá, sokat segített a támogatása, erősebbnek éreztem magam tőle.
Hyukie előttem került sorra. Néztem erőteljes mozdulatait, ahogy szinte eggyé olvad a zenével, teste tökéletesen mozgott minden egyes ütemre. A végén hatalmas tapsot kapott, én is úgy csapkodtam egymásnak két tenyerem, hogy egész vörösek lettek. Aztán én következtem. Mély levegőt vettem, és a tánctér közepére álltam. Behunytam a szemem és csak magamra koncentráltam. Felejtsd el őket, mondtam magamnak, képzeld azt, hogy otthon vagy a szobádban és csak táncolsz az egyik kedvenc számodra. Megszólalt a zene és a testem automatikusan mozogni kezdett a már jól begyakorolt koreográfia szerint. Szinte fel se fogtam olyan hamar véget is ért, de élveztem minden egyes másodpercet. Mosolyogva futottam le a színpadról a fiúkhoz, Donghae rögtön át is ölelt.
- Fantasztikus voltál! – dicsért meg, mire én rögtön elpirultam.
- Tényleg nagyon jó voltál! – helyeselt mosolyogva Hyukie is.
- Köszönöm fiúk. – nagyon jól estek a szavaik, főleg Hyukié.
Még volt utánam két fellépő, aztán már csak az eredményhirdetésre kellett várnunk. Nem fűztem hozzá sok reményt, hogy helyezést érek el, mivel mindegyik egyéni versenyző fantasztikusan jó volt. Szoros küzdelem lesz az biztos. Nagyon drukkoltam, hogy Hyukie megnyerje a versenyt, tudtam milyen sokat jelentene ez neki. Bő egy óra várakozás után elkezdődött az eredményhirdetés.
Először a csapatversenyek eredményeit jelentették be. Mindannyian egymás kezét szorítva, lélegzetvisszafojtva vártuk az eredményeket. Amikor meghallottuk, hogy mi lettünk a második helyezett, először fel se fogtuk, majd hatalmas sikításban törtünk ki. Ujjongva borultunk egymás karjaiba. Aztán következtek az egyéni helyezettek. A többiek körém és Hyukie köré gyűltek, láttam az arcukon mennyire drukkolnak nekünk.
- És a második helyzetet pedig nem más....mint...Lee Hyukjae.
A többiek ismét ujjongásban törtek ki, megveregették Hyukie hátát és gratuláltak neki, és bár próbált mosolyogni, de én tudtam, hogy mélyen legbelül nagyon is csalódott most. Már nem is figyeltem oda mint mond a zsűri elnöke, csak a padlót bámultam szomorúan, annyira örültem volna, ha megnyeri. Ám hirtelen a többiek engem kezdtek el ölelgetni, mosolyogtak rám mint a vadalma, és lelkesen gratuláltak. Mégis mi a fene folyik itt, néztem zavarodottan körbe.
- Na mi az, csak nem lemaradtál a saját győzelmedről? – vigyorgott rám Hae.
- A mimről? – bámultam rá nagyra nyílt szemekkel.
- Ezt nem hiszem el. – Hae most már fetrengett a röhögéstől. – Te tényleg nem hallottad? Megnyerted a versenyt!
- Mi? – kapkodtam levegő után, alig mertem elhinni, hogy én győztem.
- Nem semmi vagy Sumi, hallod-e? Na örülj már egy kicsit.
- Örülök én, csak még magamhoz kell térnem a kábulatból. – de pár perc múlva már széles mosoly öntötte el az arcomat. Ám szemem ekkor megakadt Hyukien, éreztem, ahogy ideges remegés fut végig testemen. Most bizonyára megint neheztelni fog rám. Végre jóba lettünk, nem akartam ezt az egész hülye vetélkedést újra kezdeni. Ám legnagyobb meglepetésemre Hyukie egy hatalmas mosollyal ajándékozott meg, odajött hozzám és lelkesen rázogatni kezdte a kezem.
- Gratulálok! Nagyon jó voltál. Megérdemelted a győzelmet. - mosolya teljesen őszintének tűnt, egészen szívemig hatolt.
- Köszönöm Hyukie. – egész zavarban voltam, mindenre számítottam csak arra nem, hogy ilyen kedves lesz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén veszi a vereségét a történtek után.
- De elpirultál. – nevette el magát.
- Ez-ez csak az izgalomtól van. – próbáltam leplezni magam.
- Na persze. – kuncogott mellettem Hae.
- Igenis, így van. – böktem oldalba.
- Aúú, ez fájt. – játszotta meg magát két kezét oldalára szorítva, mint akinek hatalmas fájdalmai vannak.
- Nem is ütöttem akkorát. - nevettem.
- Bezzeg Hyukiet nem könyökölted volna oldalba, mi? - morogta az orra alatt Hae.
- Már miért ne tette volna? - értetlenkedett Hyukie.
Hae a homlokára csapott és elkeseredetten rázni kezdte a fejét
- Ezt nem hiszem el! Haver, ennyire hülye nem lehetsz!
- Mit csináltam már megint? - kérdezte döbbenten Hyukie.
- Hát tényleg nem veszed észre?
- De mégis mit?
- Mit? Mit? Azt, hogy bejössz Suminak, te észlény.
- Ki? Én? - kérdezte Hyukie tágra nyílt szemekkel.
- Hát nem is én! - forgatta a szemeit Hae.
- Ez tényleg igaz Sumi? - fordult most felém Hyukie.
- Hát, ízé - éreztem, ahogy egyre jobban elvörösödöm. Lee Donghae ezért még kinyírlak, fogadkoztam magamban.
- Na most, hogy ezt megbeszéltük én lépek is. - kacsintott ránk Hae és mielőtt még bármit is mondhattunk volna, már az ajtón kívül volt.
- Sumi én most tényleg tetszem neked? - kérdezte ismét Hyukie.
- Igen. - válaszoltam, még életemben nem éreztem olyan kínosan magam mint ebben a pillanatban.
- Szóval... az az igazság, - állt Hyukie egyik lábáról a másikra, láthatóan zavarban volt - hogy te is nagyon tetszel nekem.
Most az én szemeim kerekedtek el a csodálkozástól. Bár azért az a két csók elég árulkodó volt, de úgy tűnt rögtön meg is bánta utána.
- Mond csak nem lenne kedved holnap eljönni velem moziba?
Jól hallottam, Lee Hyukjae randira hívott? Ugye ezt nem csak álmodom?
- De ha nincs kedved semmi gond. - túrt bele zavartan hajába, amivel csak azt érte el, hogy még inkább elakadt a lélegzetem.
Hyukie várakozóan nézett rám, és beletelt néhány percbe mire rájöttem, hogy talán nem ártana valamit válaszolni is.
- Dehogyis, nagyon szívesen elmegyek veled.
- Pompás! - mosolyodott el. - Akkor holnap ötre érted megyek.
- Rendben. - bólintottam.
- Okés, akkor holnap. - vigyorodott el, majd ő is lelépett.
Ott álltam egyedül a terem közepén és még mindig nem tudtam felfogni az elmúlt fél órában történteket. Megnyertem a táncverseny selejtezőjét és még Hyukie is randira hívott.
- Wííííííí - sikoltottam miközben szaladtam kifelé. Ennél jobb napom már nem is lehetne.

7. fejezet

Hazamentem, lefürödtem, aztán beestem az ágyba. Hosszú volt ez a nap nekem is. Másnap reggel rögtön letámadtam Haet, amint beért.
- Hogy van Hyukie? – érdeklődtem.
- Ma hazaengedik, ha minden jól megy. De egy ideig ugye még otthon kell pihennie.
Reménykedtem benne, hogy hamar rendbe jön. Át tudtam érezni milyen szörnyű lehet neki most, hogy nem tud táncolni. Főleg, hogy itt a verseny helyi fordulója nemsokára. Furcsa volt egyedül gyakorolni, hirtelen óriásinak tűnt a tornaterem. Valahogy olyan elveszettnek éreztem magam nélküle. Próbáltam nem gondolni rá, de nagyon nehezen ment. Mikor éreztem elgyengülök, mindig arra gondoltam, amit a kórházban vágott a fejemhez. De még így is volt egy pillanat, amikor elfelejtkeztem magamról és elkértem Haetól a címét. Bárgyú mosollyal az arcán írta le nekem egy darab papírra és pedig zavaromban hebegve-habogva bizonygattam, hogy csupán mint csapattársa aggódom érte. Persze egy szavamat sem hitte el. Gyorsan zsebre vágtam a papirost, megköszöntem és olyan sebesen elhúztam a csíkot, ahogy csak tudtam. Egy ideig az utcán kóvályogtam, nem tudtam eldönteni meglátogassam-e vagy sem, fogalmam sem volt, hogy reagálna rá. Végül addig morfondíroztam ezen, amíg akaratlanul is Hyukiék háza előtt kötöttem ki. Hát ha már itt vagyok, gondoltam, vettem egy nagy levegőt, majd óvatosan megnyomtam a kapucsengőt. Szívem a torkomban dobogott, kezemet tördeltem idegességemben. Végül kinyílt a bejárati ajtó és egy szimpatikus, középkorú nő lépett ki rajta.
- Jó napot kívánok! – köszöntem. – Elnézést a zavarásért Eunhyuköt keresem.
-  Nincs itthon, bement az édesapjával a kórházba kontrollra. Én az édesanyja vagyok. – nyitotta ki a kaput. – De gyere beljebb, ha gondolod várd meg, most már nemsokára haza kell érniük.
- Igazán nem szeretnék zavarni. – tiltakoztam.
- Egyáltalán nem zavarsz. Hyukie úgyis olyan ritkán hozza haza a barátait. Gyere csak nyugodtan.
- Hát akkor köszönöm szépen. – léptem be a kapun.
- Erre gyere. – mutatta az utat. – Épp főzök remélem nem zavar, ha a konyhában leszünk.
- Ugyan dehogyis!
Miközben mentünk a konyha felé lopva körbenéztem. Az előszobában egy kis szekrény állt a cipőknek és egy fogas a kabátoknak. Jobbra nyílt a konyha, balra a nappali, amiben két öreg fotel, egy szekrény, egy kis asztal és egy komód, amin egy tv állt, volt található. Hátrább láttam még ajtókat. Beléptünk a konyhába, a bútorok régiesek voltak, a helyiség nem túl nagy és az étkezőasztal is itt állt.
- Ülj csak le. – kínált hellyel Hyukie édesanyja.
- Köszönöm szépen. – ültem le az egyik székre.
- Épp vacsorát főzök. – mosolygott rám. – Mandut csinálok, szereted?
- Igen, az egyik kedvencem.
- Nincs kedved velünk vacsorázni?
- Köszönöm a meghívást, de édesanyám hazavár vacsorára. – nem mertem igent mondani, féltem Hyukie kiakadna tőle. – Ne segítsek? - pattantam fel hirtelen.
- Ó hát én nem is tudom. – jött zavarba Hyukie anyukája.
- Nagyon szívesen segítek, otthon is szoktam anyukámnak.
- Rendben van. Köszönöm szépen.
- Akkor ti egy osztályba jártok Hyukieval igaz? – érdeklődött mialatt tészta darabokat szeltünk, amibe beletettük a tölteléket, aztán apró batyukat formáltunk belőle.
- Igen és együtt járunk táncra is.
- Te lennél az új lány?
- Igen. – pirultam el.
- Hyukie már mesélt rólad, azt mondta nagyon jól táncolsz.
- Köszönöm szépen. Hyukie is nagyszerű táncos.
- Igen, már kicsi korától fogva nagyon szeretett táncolni, az élete részévé vált, és szeretne hivatásos táncos lenni felnőttkorában.
- Hát erre minden esélye megvan.
- Néha úgy érzem, hogy már túlságosan komolyan veszi. – nevetett fel. – Mint látod elég szerény körülmények között élünk és a fiam elhatározta, hogy ha egyszer híres táncos lesz akkor majd vesz nekünk egy szép nagy házat.
Kezdtem megérteni Hyukie viselkedését. Nem csak arról szólt, hogy ő szeretne lenni a legjobb táncos, hanem a családjának is szeretett volna segíteni.
- Tudod néha talán mogorva és utálatos, de a szíve mélyén nagyon érzékeny és jó fiú.
- Igen, én is észrevettem. - eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor én is bepillantást nyerhettem mások elől titkolt énjébe.
- Hát te meg mit keresel itt? - hallottam egyszerre csak egy mérges hangot a hátam mögül.
Megfordultam és egy igencsak dühös tekintettel találtam szembe magam.
- Hyukie...én csak...én csak meg akartam nézni, hogy vagy. - hebegtem.
- Hát most, hogy láttad kutyabajom, már mehetsz is! - kapta el a karom és elkezdett húzni a bejárati ajtó felé.
- Na de Hyukie! - láttam még édesanyja döbbent arcát.
- Hé engedj el! Most meg mi a bajod? - próbáltam szabadulni szorításából.
- Csak menj el! Rendben? És erről ne beszélj senkinek! - engedte el végre a karom, ahogy a bejárati ajtóhoz értünk.
- Miről ne beszéljek?
- A házunkról, ahogy élünk! - sziszegte, láttam rajta majd kicsattan a méregtől, ugyanakkor zavarban is van.
- De Hyukie nem kell szégyellned, hogy szegények vagytok.
- Cöh! Te könnyen beszélsz, neked nincs ilyen problémád! De a suliban sokan nem így gondolkodnak! Látom, hogyan bánnak másokkal! - keze ökölbe szorult, teste remegett az idegtől.
- Rendben. Én senkinek nem szólok erről, megígérem. De szerintem egyáltalán nincs miért szégyenkezned!
- Köszönöm. - arcvonásai ellágyultak már-már elmosolyodott. - Egész jó fej vagy.
- Végre rájöttél? - kérdeztem tőle kissé gúnyosan.
- Tudom, a kórházban elég bunkó voltam. Ne haragudj!
- Oké, felejtsük el!
- Hagyjunk fel az ellenségeskedéssel, legyünk mostantól jó csapattársak.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
- Oké, mármint mostantól jó fiú leszek. - helyesbít.
- Na így már mindjárt más. - mosolygok elégedetten.
- Barátok?  - nyújtja felém a kezét.
- Barátok. - csúsztatom tenyerem tenyerébe.
Egyrészt örültem neki, hogy kibékültünk, másrészt úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna szívembe. Szóval nem vagyok számára több mint egy barát, egy egyszerű csapattárs.

6. fejezet

Kezdett nagyon elegem lenni Hyukieból és az állandó hangulatváltozásaiból. Elhatároztam, hogy többé nem veszek róla tudomást és csakis a táncra fogok koncentrálni. Most már én is nyerni akartam. Így hát újult erővel, mindent beleadva próbáltam nap mint nap. Lassan összeállt a teljes koreográfia és már egész jól ment, csak az apróbb mozdulatokat kellett tökéletesíteni. Egyik nap szokás szerint, a tornateremben gyakoroltuk a szólótáncukat, amikor éles kiáltásra lettem figyelmes. Felkaptam fejem, hogy megnézzem mit történt, mikor megláttam, hogy Hyukie a földön ülve bokáját tapogatja, azonnal odaszaladtam hozzá.
- Mi a baj? - kérdeztem leguggolva mellé a földre.
- Azt hiszem meghúztam a bokám és most iszonyúan fáj. - nézett rám fájdalomtól eltorzult arccal.
- Most azonnal beviszünk a kórházba!
- Neee! Aish! - szisszent fel a fájdalomtól. - Nem akarom!
- Nincs semmi ellenkezés! Megyek megkeresem Eun Mit - mondtam határozott hangon!
Az edzőnket telefonon keresték, és, hogy ne zavarjon minket a gyakorlásban kiment az előtérbe, szerencsére mire kiértem már nem beszélt.
- Valami baj van Sumi? - kérdezte mikor meglátott.
- Hyukie megrándította a bokáját, nagyon nagy fájdalmai vannak, kórházba kellene vinni.
- Te jó ég! Siessünk! - indult be a terembe Eun Mi.
Eunhyuk még mindig a földön ült, összeszorított fogakkal, kezével bokáját szorította.
- Gyere Hyukie, próbálj meg felállni. - ment oda hozzá Eun Mi, én a másik oldalról segítettem neki.
Ránk támaszkodva, kiugrált egy lábon az edző kocsijáig, majd indultunk is azonnal a kórházba. Szerencsénkre nem kellett sokat várnunk és pár perc múlva már vitték is be a vizsgálóba. Óráknak tűnt amíg bent volt, aztán végre megjelent az orvos.
- Doktor úr - szaladtunk oda hozzá - mi van Hyukie bokájával?
- Meghúzódott az ínszalagja, szerencsére nem szakadt el, de pihentetnie kell a lábát legalább egy hétig, de jobb lenne kettőig.
Hogy fog így táncolni, futott át agyamon. Még abban se voltam biztos, hogy Hyukie egyáltalán be fogja tartani az orvos utasításait.
- Doktor úr, beszélt már erről Hyukjaeval? - érdeklődtem.
- Igen, mondtam már neki. Tudom, hogy egy táncversenyre készül, de vagy betartja a tanácsaim, vagy kockáztatja, hogy egy újabb rossz lépés következtében elszakad az ínszalagja és akkor biztos, hogy nem vehet részt a versenyen.
- Értem. Esetleg bemehetnék hozzá?
- Persze, menj nyugodtan.
Elköszöntem, aztán elindultam Hyukie szobája felé. Benyitottam az ajtón, majd óvatosan odamentem az ágyához.
- Szia. Hogy vagy?
- Szerinted? – kérdezte gúnyosan.
- Én csak...
- Te csak mit szerettél volna? – hangja hűvös volt akár az acél.
- Csak aggódtam miattad.
- Ó miattam nem kell aggódnod! Ja és a versenyre top formába leszek megint, úgyhogy ne örülj!
- Mi??? – teljesen lesokkolódtam, ugye ezt nem gondolja komolyan. Azt hiszi hasznot akarnék húzni abból, hogy ő lesérült. Hát tényleg ennyire számítónak néz! Na ezzel betelt a pohár! Remegtem az idegtől!
- Te mégis mit képzelsz magadról, mi? – üvöltöttem. – Azt hiszed csak körülötted forog a világ! Én tényleg féltem, hogy valami komoly bajod esik és nem a tánc miatt, te gyökér, hanem miattad! Mert fontos vagy nekem! De ennek vége! Elegem van belőled! Harcot akarsz? Hát rendben! Mindent bele fogok adni a bajnokságon és le foglak győzni!
Azzal sarkon fordultam és kiviharoztam a kórteremből, a becsapódó ajtó akkorát csattant, hogy még én is ugrottam egyet ijedtemben, majdnem fel is löktem az éppen akkor érkező Donghaet.
- Hééé lassan a testtel! – mosolygott rám – még a végén én is bérelhetek egy ágyat Hyukie mellé.
- Ne is említsd annak a hülyének a nevét! – dühöngtem még mindig.
- Mit csinált már megint az az idióta? – sóhajtott fel.
- Azt hiszi, hogy örülök neki, hogy lesérült, hogy ezzel majd előnyre tehetek szert vele szemben! Jó, hogy ki nem találja, hogy táncóra előbb bekentem a padlót valami csúszós anyaggal, hogy direkt essen el!
- Miért, bekented? – kacsintott rám.
- Lee Donghae, mindjárt tényleg mellette fogsz kikötni! – indultam meg fenyegetően felé.
- Jól van na, csak vicceltem. – tette maga elé védekezően karjait!
- Nem volt jó vicc! – mormogtam.
- Tudom. Ne haragudj! Csak fel akartalak kicsit vidítani. Hyukieval meg ne foglalkozz! Most csak nagyon ki van borulva, felét se gondolta komolyan annak, amit mondott.
- Akkor is rosszul esett.
- Megértem, de ő már csak ilyen. Sokszor előbb cselekszik, minthogy átgondolná a dolgokat. Mellesleg ezzel nincs egyedül. – dugta ki oldalt a nyelvét.
- Te azért sokkal komolyabb vagy mint ő
- Mert még csak a jó oldalam mutattam, azért.
- Miért van neked rossz is?
- Előfordul.
- Na nézd már csak, a végén kiderül, hogy kis angyal egy igazi démon! – nevettem el magam.
- Na végre jó kedved van!
- Kösz Hae!
- Szívesen bármikor! Ahj, ez a hülye nem is tudja milyen mázlista!
- Miért?
- Hát miattad?
- Miattam? – csodálkoztam.
- Persze. Én is boldog lennék, ha egy olyan lány szeretne engem mint te!
- Na várj csak, én...én nem mondtam, hogy szeretem Hyukiet.
- Nem is kell, a vak is látja. – vigyorgott rám.
- De én tényleg nem! – vörösödtem el a paradicsomnál is jobban.
- Hát persze. – paskolta meg a fejem. – Na megyek megnézem, hogy van a mi kis táncbajnokunk.
Én pedig ott maradtam a kórházi folyosón egyedül, és kénytelen voltam elismerni magamban, hogy a történek ellenére is fülig szerelmes vagyok Lee Hyukjaeba.

5. fejezet

A másnapot szinte végig aggódtam. Alig bírtam a biológia feladatra koncentrálni. Egyre csak a tegnapi nap járt a fejemben. Ha akkor Hae nem jön le, vajon megcsókolt volna? Ezt már a második alkalom, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Még mindig rejtély volt számomra ez a fiú. Ha táncórán voltunk olyan volt velem akár egy jégcsap, de máskor meg tök kedvesen viselkedett. Ahj Sumi, felejtsd már el, korholtam magam, koncentrálj inkább a megoldandó feladatra. Más se hiányzik minthogy egy egyessel kezdj a suliban. De nagyon nehezen ment, egy kínszenvedés volt az egész délután.
Másnap ahogy leszálltam a buszról, szinte futottam a terembe. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel mikor megláttam Hyukie szőke tincseit. Akkor mégse lehet olyan nagy a baj.
- Sziasztok! – mentem oda hozzájuk. A szokásos bagázs vette körül.
- Szia – köszöntek vissza, és Hyukie még egy mosollyal is megajándékozott.
- Jobban vagy már? – érdeklődtem.
- Persze, kutya bajom! Nem olyan könnyű engem kifektetni! – nevetett, miközben karját megfeszítve az izmait mutogatta. A körülötte lévő lányok ájuldoztak én meg teljesen elpirultam a látványtól.
Ekkor valaki hátulról megfogta a két vállam és meg majd szívrohamot kaptam az ijedtségtől.
- Szia Sumi – üdvözölt Hae.
- Haeee! A frászt hoztad rám! – kapkodtam még mindig levegő után.
- Bocsánat!  - nézett rám bűnbánó szemekkel. – Nem akartalak megijeszteni.
- Felejtsük el. Jól vagy?
- Aham. Minden rendben.
- Ezt örömmel hallom.
A csengő vetett véget beszélgetésünknek. Biolóiga óra előtti szünetben odamentem Hyukiehoz és vázoltam neki nagyjából mi van ez előadásunkban, majd megmutattam neki melyik részt olvassa majd ő fel. Egész jó lett, ahhoz képest, amilyen állapotban írtam. Mindketten ötöst kaptunk rá.  Hyukie rám kacsintott mikor a tanár megmondta az osztályzatunk. Délután ismét táncpróbánk volt.
Ma kapjuk meg a számokat, amikre táncolni fogunk.
- Na akkor lássuk miből élünk. – nevetett Eun Mi. – A csoportos tánc Shinee Sherlockja lesz.
- Igen, ez az! – öklözött a levegőbe Ji Hoo mögöttem, mire mindenki röhögésbe tört ki, ő pedig olyan piros lett mint a paradicsom.
Eun Mi most felém fordult.
- Sumi, te Karatól a Misterre fogsz táncolni. 
- Rendben. – bólintottam, a fiúk elismerően füttyentettek.
- Te pedig Hyukie, – fordult most a fiúhoz – MBLAQ-tól a Runra.
- Értettem.
- Az órákat mostantól három részre bontjuk. Minden hétfőn, szerdán és pénteken csoportos próba, kedden és csütörtökön pedig a szólósoknak lesz. Természetesen mindenki otthon is gyakoroljon, amennyit csak tud.
- Ez neked szólt Ji Hoo! – ugratta őt Hee Sun.
- Nagyon vicces! Különben is én remekül táncolok! – mutatott be a fiú egy rövid mozdulatsort.
- Örülök, hogy ilyen jó a hangulat. – mosolygott Eun Mi. – Menjetek pihenjetek egyet, mert holnaptól kezdődik a kemény munka! Mindenkinek átküldöm a számokat, és holnapra kérem a javaslataitokat a koreográfiákra.
Na ettől a részétől egy kissé megijedtem, én még sosem csináltam egy koreográfiát egyetlen táncra sem, hogy fog ez nekem menni! Donghae észrevette kétségbeesett arckifejezésem és odasúgta:
- Nyugi, menni fog ez neked! Csak mozogj a zenére, ahogy érzed! Ja és jegyezd is meg a mozdulatokat! – nevette el magát.
- Akkor azt hiszem kelleni fog papír meg ceruza, biztosabb, ha lejegyzem őket.
- Vagy akár le is videózhatnálak!
- Perverz!
- Az akkor lennék, ha azt kértem volna, hogy bikiniben táncold el nekem. – nyújtotta ki a nyelvét.
- Lee Donghae!
- Igen? – nézett rám egy ma született bárány ártatlan tekintetével.
- Téged nem lehet nem szeretni. – nevettem el magam.
- Tudom én azt! – mosolygott elégedetten.
Egy kissé megnyugodtam, Haenak sikerült jobb kedvre derítenie. Otthon rákerestem a Kara Misterjére majd, ahogy Hae tanácsolta egyszerűen csak elkezdtem rá táncolni, ahogy éreztem. Egyszer, kétszer, ötször, tízszer, addig próbáltam, variáltam, változtattam, amíg csak úgy nem éreztem, hogy ezzel már ki merek állni. Két és fél óra kemény tánc után fáradtan zuhantam ágyamba. Másnap a suliban nem történt semmi különös, az órákon nem igazán tudtam figyelni, ahhoz túlságosan is izgatott voltam. Ma csak én meg Hyukie próbáltunk. Először ő mutatta be a koreográfiáját. Ütős volt nagyon. Aztán én következtem. Tánc közben végig magamon éreztem a tekintetét, de nem tudtam eldönteni, hogy valójában engem figyel, vagy a vetélytársat látja megint bennem. Eun Mi utána külön-külön megbeszélte velünk min kéne változtatni vagy éppen másképp csinálni, aztán elkezdtünk edzeni. A következő hetek végig gyakorlással teltek, finomítottunk még a koreográfián ott, ahol kellett, és táncoltunk végkimerülésig. Ráadásul nekünk Hyukieval kétszeresen helyt kellett állnunk, bár őt láthatólag ez kevésbé viselte meg mint engem. És még a suli is ott volt. Még be se tudtam pótolni rendesen mindent, néha úgy éreztem  nem bírom tovább, kész, ennyi volt, feladom. Szerencsére Hae mellettem volt és támogatott, amiben csak tudott. Igazi jóbarátra leltem benne. Lassacskán eljött a selejtező időpontja, már csak egy hét volt hátra.
Épp indultam hazafelé edzés után, leléptem a legfelső lépcsőfokról, amikor egy csapat srác viharzott el mellettem. Ketten is meglöktek, éreztem, ahogy elveszítem az egyensúlyomat. Mindjárt leesek futott át agyamon, rémülten próbáltam megkapaszkodni a korlátba, de nem értem el. Már felkészültem a legrosszabbra, amikor hirtelen hátulról két kéz kapott el, majd szorosan magához ölelt.
- Hé vigyázz magadra, a végén még eltöröd valamid! – meglepetten ismertem fel a hang tulajdonosát.
- Hyukie, hát te hogy kerülsz ide? - fordultam meg.
- Tudod nekem is most volt edzésem, rémlik?
- Ja, igen.
- Pedig be sem verted a fejed! – mosolygott rám szemtelenül.
- Jól van na! – duzzogtam.
- Tudod milyen édes vagy ilyenkor! – bókjába teljesen belepirultam. Arcvonásai ellágyultak, és, ahogy rám emelte azokat a nagy barna szemeit, teljesen elvesztem bennük. 
- Té-tényleg?
- Tényleg. - hajolt hozzám egyre közelebb. Alig néhány centiméter választotta el ajkainkat. Kezével végigsimított arcomon, majd gyengéden megcsókolt. Karjaimat nyaka köré fontam és viszonoztam édes csókját. A mennyekben éreztem magam, ám Hyukie ekkor hirtelen hátra lépett, arcán zavarodottság látszódott.
- Ne haragudj, ezt nem lett volna szabad! - hátrált.
- De miért nem? - tettem egy bátortalan lépést felé.
De ő csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mintha szomorúságot véltem volna felfedezni bennük, majd megrázta fejét és hirtelen futni kezdett.
- Sajnálom, - nézett hátra - nagyon sajnálom!
Én meg csak álltam ott dermedten és nem értettem semmit. Mutatóujjammal megérintettem számat, még éreztem ajkának puha melegét. Aztán a korlátra borultam és sírni kezdtem.

4. fejezet

- Jobban vagy már? – kérdezte néhány perc után.
- Igen – bólintottam.
Elengedett, majd megfogta a kezem.
- Gyere, ki kell jutnunk még sötétedés előtt.
Elindult, én pedig szorosan mögötte követtem. 
- Az ösvénynek itt kell lennie valahol, nem kószáltunk el olyan messzire. – gondolkodott hangosan.  – Ne aggódj, mindjárt kint leszünk az erdőből – mosolygott hátra rám, de volt egy olyan érzésem, hogy ezzel magát is nyugtatni próbálja, nemcsak engem. Negyedórányi keresés után végre megtaláltuk az ösvényt és további tíz perc után kikeveredtünk az erdőből is.
- Hála az égnek! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- A legjobb lenne ha most hazamennél és lepihennél, a beszámolót majd megírjuk holnap - ajánlotta fel Hyukie.
- Rendben.  És köszönök mindent – pirultam el.
- Igazán nincs mit – köszörülte meg a torkát Hyukie. – Akkor én most lépek is. Szia.
- Szia.
Elindultam haza és közben Hyukien gondolkodtam. Bent az erdőben teljesen másképp viselkedett mint eddig. Olyan volt mint az első nap. Mintha aggódott volna értem, vagy csak beképzeltem? Vajon holnap milyen lesz? Visszatér megint a hűvös énje? Otthon gyorsan lefürödtem aztán ágyba bújtam. Anyuéknak inkább nem meséltem el a történteket, csak feleslegesen aggódnának a semmin. Másnap kíváncsian mentem suliba, de igazából nem vártam semmi változást. Az ajtón belépve az immár mindennapos szokásos látvány fogadott. Hyukie felnézett jöttömre, majd visszafordult és tovább tartotta a kis táncbemutatóját a körülötte ájuldozó lányoknak. Hae integetett, visszaintettem neki aztán becsússzantam a padomba. Az órák lassan és unalmasan teltek el, de ma végre megint edzésünk lesz. Remélem ezúttal Hyukie normálisabban fog viselkedni. Az órák után rohantam átöltözni, boldog voltam, hogy újra táncolhatok. Az edzés ma sokkal kimerítőbb volt mint múltkor és a végén az edző kijelölte azokat, akik indulnak majd a táncversenyen.
- A csoportos versenyen indulók: Hae, Hyukie, Sumi, .... ..... Egyéniben pedig egy fiút és lányt is indítunk. Hyukie, Sumi, ti fogjátok az iskolánkat képviselni.
- Igenis edző! – el sem hittem, hogy engem is kiválasztott, hiszen még csak két napja voltam a csoport tagja.
- Rendben van.  Jövőhéttől sokkal keményebbek lesznek az edzések. Kiválasztjuk a számokat, amikre táncolni fogtok és azokat fogjuk mostantól gyakorolni.  A koreográfia összeállításában szeretném, ha ti is segítenétek.
Lopva oldalra sandítottam, Hyukie még mindig morcosan ült Hae mellett, de az utolsó mondatra felcsillant a szeme.
Edzés után hazavonszoltam magam, lefürödtem és beestem az ágyba. Sajgott mindenem. Hiába, nem kellett volna olyan lustának lennem a nyáron, most már késő bánat. Másnap vártam, hogy Hyukie esetleg szól a biológia feladatunk miatt, de egész nap szinte felém se nézett. Elhatároztam, hogy órák után mindenféleképpen beszélek vele.
- Hyukie! - kaptam el, mielőtt még kiment volna a teremből.
- Igen? - fordult hátra, arca közömbös volt, semmilyen érzést nem tudtam leolvasni róla.
- Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy mikor fejezzük be a házi feladatot? - kissé zavarban éreztem magam.
- Oh bocs, az teljesen kiment a fejemből! - mentegetőzött.
- Mit szólnál ha holnap átmennék hozzátok? - ajánlottam fel.
- Nem! - vágta rá rögtön.
- Sajnálom, én nem.... - nem értettem mi rosszat mondtam.
- Ne haragudj, én csak...csak nem mehetnénk inkább hozzátok? - kérdezte és mintha kissé elpirult volna.
- De persze, nem gond.
- Ha délután 3 körül átmegyek az jó neked?
- Persze.
- Akkor holnap. Szia.
- Szia.
Hyukie kezdett egyre rejtélyesebb lenni számomra és most még Hae sincs itt, hogy megkérdezzem.  Hazaballagtam, de igazán nem volt kedvem semmihez. Olvastam még egy kicsit, aztán zenét hallgattam. Meg kipróbáltam pár lépést, ami jól mutathatna majd a szólómban. Másnap izgatottam keltem. Reggeli után kitakarítottam a szobámat és már alig vártam, hogy délután 3 óra legyen. Ám eljött a 3 óra, de Hyukie még sehol nem volt. Biztos csak késik egy kicsit nyugtatgattam magam. De fél óra múlva még mindig nem volt sehol. Mégis hol lehet, csak szólt volna, ha nem tud jönni, morfondíroztam mikor csengettek. Ezt biztos ő lesz, futottam az ajtóhoz, de amikor kinyitottam a látványtól teljesen ledöbbentem. Hae állt az ajtóban Hyukiet támogatva. Mindketten elég megviselten néztek ki.
- Te jó ég fiúk, veletek meg mi történt? - tártam ki az ajtót, hogy be tudjanak jönni.
Hyukie Hae segítségével odabicegett az ágyhoz majd óvatosan leült, Hae pedig mellé.
- Ne haragudj, hogy csak így rád rontunk - szabadkozott Hae. - De már nem bírtam tovább és te voltál hozzánk a legközelebb.
- Ugyan semmi baj, de mégis mi történt?
- Verekedtünk. - hajtotta le kissé szégyenkezve a fejét.
- De mégis kikkel és miért?
- Tudod van itt nem messze a miénktől egy másik középiskola és néhány srác mindig beleköt Siwonékba.
- Értem, de fiúk nektek vigyáznotok kellene magatokra, ha lesérültök, hogy fogtok táncolni?
- Te csak ne aggódj miattunk, tudjuk hol a határ! - csattant fel Hyukie. - Aúúúú - kapott az oldalához, ahogy az előbbi hirtelen mozdulattól oldalába nyílalt a fájdalom.
- Ja, látom! - néztem rá mérgesen. - Inkább feküdj le!
Hae felkelt, én pedig segítettem Hyukienak elfeküdni a kanapén.
- Pihenj egy kicsit. Jót fog tenni.
- Akkor én megyek is - búcsúzott Hae.
- Várj, ha fáradt vagy nyugodtan dőlj le egy kicsit a szobámban.
- Biztos, hogy nem baj.
- Ugyan dehogy.
- Akkor lefekszem egy kicsit, szörnyen kimerültnek érzem magam.
- Renden. Ha bármi kell csak szólj.
- Köszönöm.
Hae felment az emeletre én meg hálát adtam, hogy a szüleim ma mentek el meglátogatni valami rokonokat, akik itt laktak a várostól nem messze. Hyukie felé fordultam.
- Nagyon fáj? - kérdeztem aggodalmaskodva.
- Nem vészes. Látnád, hogy néznek ki a fiúk a másik suliból - nézett elégedetten, mint aki jól végezte dolgát.
- De azért nem kéne megmutatni egy orvosnak?
- Mondom, hogy semmiség. Kialszom magam és kutya bajom se lesz. - mosolygott rám nyugtatólag.
- Rendben, ha te mondod.
Behunyta a szemét én pedig leültem mellé és csak figyeltem, ahogy lélegzik. Olyan gyönyörű volt, még azzal a kis lila folttal az arcán is. Azt hiszem szerelmes vagyok. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Hyukie mocorogni kezd.
- Minden rendben van?
- Igen, csak olyan fülledt itt a levegő.
- Várj kinyitom az ablakot.
Kellemesen hűs szellő áradt be kintről. Visszaültem az ágy melletti székre.
- Jobb így?
- Igen köszönöm.
Egy nagyobb légáramlat arcomba fújta a hajam. Hyukie felült és óvatosan kisimította hajam arcomból. Egymás szemébe néztünk. Éreztem, ahogy szívem hevesebben kezd verni.
- Úgy tűnik jól elaludtam - jött le a lépcsőn ásítozva Hae.
- Semmi gond! - ugrottam fel gyorsan a székről és odasiettem hozzá.
- Valami baj van? Megzavartam talán valamit? Olyan furcsák vagytok - nézett hol egyikünkre, hol másikunkra.
- Nem dehogyis! - próbáltam nyugodt maradni, de éreztem, hogy vörösödök akár egy paradicsom.
- Akkor rendben. - vonta meg a vállát Hae. - Azt hiszem itt az ideje, hogy hazainduljunk, már eléggé visszaéltünk Sumi vendégszeretetével.
- Nem, semmi baj.
- Fel tudsz kelni? - ment oda Hae Hyukiehoz.
- Igen, már sokkal jobban vagyok. Sumi, - fordult oda hozzám - köszönöm, hogy gondoskodtál rólam. És sajnálom, hogy nem tudtuk megcsinálni a feladatot, majd holnap átjövök, persze ha ráérsz és akkor megcsinálhatnánk.
- Nem, te csak pihenj, majd én megcsinálom egyedül!
- De...
- Semmi de, most az a legfontosabb, hogy rendbe gyere!
- Köszönöm! Akkor hétfőn találkozunk a suliba!
- Rendben és vigyázzatok magatokra!
- Okés - nevettek mindketten.
Miután a két fiú elment, nekidőltem az ajtónak és hagytam, hogy lecsússzak a földre. Sürgősen szükségem van egy hidegzuhanyra.