(Ez a rész most Hyukie szemszögéből íródott)
Egyszerre csak egy erőteljes lökést éreztem hátulról, amitől a földre zuhantam. Valamilyen zörgő hang ütötte meg a fülemet, egy tompa puffanás, aztán mintha valaki felnyögött volna, végül elcsendesedett minden. Megfordultam, hogy megnézzem mi történt, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Az egyik srác hevert a földön, hátán egy hosszú farönkkel. Donghae odafutott hozzá, arcán akkora kétségbeeséssel, hogy biztos voltam benne, közülünk sérült meg valaki.
- Hyukie, segíts már! - rivallt rám. Gyorsan felpattantam és odaszaladtam segíteni leemelni a farönköt a fiú hátáról. Nem bírtuk el ketten, de ekkor odajött két srác, és így nagy nehezen sikerült felemelnünk és arrébb tennünk a rönköt.
Donghae rögtön letérdelt a sérült mellé. Még sosem láttam ilyen idegesnek, ennyire feszültnek. De amikor eltűrte a az arcából a haját, rögtön megértettem mindent. Önkéntelenül is felsikoltottam, mikor tudatosult bennem, hogy Sumi fekszik előttem.
Nem akartam hinni a szememnek, ő mégis, hogy került ide?
- De...de ez, hogy lehet? - nyögtem ki a szavakat. Teljesen kába voltam, mint akit fejbe csaptak. - Sumi! - rohantam oda hozzá. Tudni akartam mi van vele, fel akartam emelni, magamhoz ölelni, de ekkor megint olyan történt, amire nem számítottam.
- Ne érj hozzá! - lökött el Donghae.
Tátott szájjal bámultam rá, teljesen ledermedtem, nem értettem miért teszi ezt.
- Ne haragudj Hyukie - kért elnézést -, de nem mozdíthatjuk meg. Fogalmunk sincs milyen sérülés érte, lehet csak baj okoznánk vele, ha megmozdítanánk.
- De akkor mit tegyünk? - néztem rá kétségbeesetten.
- Máris hívom a mentőket - vette kezébe a telefonját, majd tárcsázott. Elmondta mi történt, aztán megadta a hely címét. - Azonnal indulnak, pár percen belül itt lesznek.
- Hallod Sumi? - térdeltem le mellé. - Tarts ki! Csak még egy kicsit. Már úton a segítség.
Hangom elcsuklott nem bírtam többet mondani. Kezemmel óvatosan végigsimítottam haján, de meg se rezzent. Olyan mozdulatlanul feküdt ott, mintha...
Elhessegettem a rossz gondolatokat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy minden rendben lesz. Sumit beviszik a kórházba és rendbe jön.
Nem lesz semmi baj - nyugtatgattam magam. De egészen belül, a lelkem mélyén, rettegtem, hogy valami szörnyűség történt vele. Féltem, hogy nagy a baj, és bárhogy igyekeztem, nem tudtam kiűzni magamból ezt a rossz érzést.
Óráknak éreztem az eltelt időt, míg a mentő megérkezett. Megkérdezték, pontosan mi történt, stabilizálták Sumi állapotát, majd hordágyra tették és betolták a mentőbe.
Hae-val megkérdeztük velük mehetünk-e, szerencsére megengedték. Meghúztuk magunkat a sarokban, de a mentős nagyon rendes volt, és mutatta, hogy üljünk nyugodtan közelebb. Megfogtam Sumi kezét és csendben imádkoztam egészen addig, míg meg nem érkeztünk a kórház bejárata elé.
Ahogy odaértünk, Sumit rögtön átemelték egy betegszállító ágyra, és betolták a vizsgálóba. Hae-val ott toporogtunk az ajtó előtt, és vártuk, hogy végre hírt kapjunk az állapota felől. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de aztán végre valahára nyílt az ajtó és kilépett rajta egy fehér köpenyes orvos.
- Doktor úr - léptünk oda hozzá mindketten -, hogy van Sumi? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem kertelek fiúk. A barátnőjüket sürgősen meg kell operálni. Az egyik csigolyája elmozdult a helyéről, és most nyomja a gerincét. Ha nem sikerül hamarosan visszatennünk, a barátnőjük deréktól lefelé akár le is bénulhat.
Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas téglával fejbe vertek volna. Egy pillanat alatt forogni kezdett velem a világ, a szemem előtt apró fekete pontok kezdtek el ugrándozni le-fel, a falba kellett kapaszkodnom, hogy meg tudjam tartani magam.
- Mik az esélyei, doktor úr? - hallottam valahonnan a távolból, Donghae fásult, erőtlen hangját.
- Minél előbb elvégezzük a beavatkozást, annál nagyobb az esély a sikerre, de ez így is egy nagyon kockázatos műtét. Már előkészítettem a műtőt, minden tőlünk telhetőt megteszünk a barátnőjükért. Elnézést, de most mennem kell.
- Köszönjük, doktor úr – hajoltunk meg.
Én még mindig nem tudtam épp ésszel felfogni a történteket. És mindez csakis az én hibám. A tehetetlenség és düh könnyeket csalt szemeimbe. Nekem kellene most ott feküdnöm műtétre várva, nem neki.
- És gondolod akkor most jobb lenne? - kérdezte halkan Donghae, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
Sápadt arcán hangtalanul folytak végig a könnyek, szemeiből eltűnt az a lelkes csillogás, ami annyira jellemző volt rá.
Igaza volt, önmagam hibáztatása most nem segít. Az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy bízunk az orvosokban, és imádkozunk. Mert Suminak meg kell gyógyulnia!
Ekkor megint nyílt az ajtó és kitolták rajta Sumit. Olyan törékeny és védtelen volt, ahogy ott feküdt az ágyon. Annyira szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam, mivel tudnék. Hae -val csendben követtük egészen addig, amíg el nem tűnt a műtő ajtaja mögött. Nem sokkal később a kigyulladó lámpa fénye jelezte, hogy elkezdődött az operáció.
Talán órák telhettek el, nem tudom, időérzékemet ekkora már teljesen elvesztettem. Elindultam, hogy egy kis levegőt engedjek be erre a fullasztó folyosóra, mikor Heechult és Siwont pillantottam meg néhány méterre tőlünk. Szótlanul várakoztak egymás mellett, arcukról őszinte aggodalmat olvastam le. Ahogy összetalálkozott tekintetünk, ijedten hajtották le fejüket. Meg akartam nekik mondani, hogy nem az ő hibájuk, de nem volt erőm odamenni hozzájuk. Majd egy kicsit később, ha már túl leszünk a műtéten.
Kitártam az ablakot, és nagyot szippantottam a friss levegőbe, megtelítve tüdőm legapróbb zugait is. Az oxigénnel együtt mintha egy nagy adag optimizmus is szétáradt volna testemben. A nap meleg sugaraival beragyogta a tiszta kék égboltot, mintha csak ő is azt üzente volna: minden rendben lesz.
Donghae lépett oda hozzám, rábökött az műtő feletti lámpára, amely ekkor már nem világított. Tehát vége az operációnak.
A következő perceg idegtépőek voltak, egyre csak az vártuk, hogy végre kitolják Sumit és megtudjuk sikerült-e a műtét. Aztán végre nyílt az ajtó. Most még sápadtabbnak tűnt, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Doktor úr, hogy sikerült az operáció? – kérdeztem idegesen, minden egyes idegszálam majd szétrobbant a feszültségtől.
- Megnyugodhatnak – mosolygott ránk. – A műtét nagyszerűen sikerült, a barátnőjük rendbe fog jönni.
Még soha életemben nem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint ebben a pillanatban.
- Köszönjünk, doktor úr, nagyon szépen köszönjük – hálálkodtunk boldogan.
- Nagyon szívesen.
- Mikor mehetünk be hozzá? – kérdeztem, mert nem akartam többé egyetlen percet se távol lenni tőle.
- Egy ideig még aludni fog, de ha megígérik ,hogy csendben várakoznak, akkor kivételesen megengedem, hogy bemenjenek.
- Nagyon hálásak vagyunk, doktor úr.
- A barátnőjük nagyon szerencsés, hogy ilyen barátai vannak.
- Nem, mi vagyunk a szerencsések – mosolyodtam el.
Megkerestük Sumi kórtermét, majd halkan benyitottunk és beléptünk a szobába. Még mindig aludt, így kerestünk két széket, amire leülhetünk és csendben várakoztunk.
Elbóbiskolhattam, mert arra riadtam, hogy egy erős kéz szorítja a karomat. Ha Hae nem kap el, lezuhanok a székről.
- Kösz – dörzsöltem meg szemeimet.
- Nincs mit haver – mosolygott rám fáradtan.
- Mmm. - A nyögésre, mely megütötte fülünket, mindketten riadtan ugrottunk fel.
Odasiettünk az ágyhoz és örömmel láttuk, hogy Sumi kezd ébredezni.
- Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül.
- Kórházban. A hátadra esett egy farönk és meg kellett műteni. Sumi én annyira sajnálom, az egész az én hibám!
- Nincs semmi baj, Hyukie – tette kezét karomra, majd arcára hirtelen olyan rémület ült ki, hogy megfagyott ereimben a vér. – A lábam.
- Sumi, mi a baj?
- Miért nem érzem a lábam? – nézett kétségbeesett tekintettel hol egyikünkre, hol másikunkra.
