10. fejezet

(Ez a rész most Hyukie szemszögéből íródott)

Egyszerre csak egy erőteljes lökést éreztem hátulról, amitől a földre zuhantam. Valamilyen zörgő hang ütötte meg a fülemet, egy tompa puffanás, aztán mintha valaki felnyögött volna, végül elcsendesedett minden. Megfordultam, hogy megnézzem mi történt, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Az egyik srác hevert a földön, hátán egy hosszú farönkkel. Donghae odafutott hozzá, arcán akkora kétségbeeséssel, hogy biztos voltam benne, közülünk sérült meg valaki. 
- Hyukie, segíts már! - rivallt rám. Gyorsan felpattantam és odaszaladtam segíteni leemelni a farönköt a fiú hátáról. Nem bírtuk el ketten, de ekkor odajött két srác, és így nagy nehezen sikerült felemelnünk és arrébb tennünk a rönköt.
Donghae rögtön letérdelt a sérült mellé. Még sosem láttam ilyen idegesnek, ennyire feszültnek. De amikor eltűrte a az arcából a haját, rögtön megértettem mindent. Önkéntelenül is felsikoltottam, mikor tudatosult bennem, hogy Sumi fekszik előttem. 
Nem akartam hinni a szememnek, ő mégis, hogy került ide?
- De...de ez, hogy lehet? - nyögtem ki a szavakat. Teljesen kába voltam, mint akit fejbe csaptak. - Sumi! - rohantam oda hozzá. Tudni akartam mi van vele, fel akartam emelni, magamhoz ölelni, de ekkor megint olyan történt, amire nem számítottam. 
- Ne érj hozzá! - lökött el Donghae. 
Tátott szájjal bámultam rá, teljesen ledermedtem, nem értettem miért teszi ezt. 
- Ne haragudj Hyukie - kért elnézést -, de nem mozdíthatjuk meg. Fogalmunk sincs milyen sérülés érte, lehet csak baj okoznánk vele, ha megmozdítanánk. 
- De akkor mit tegyünk? - néztem rá kétségbeesetten. 
- Máris hívom a mentőket - vette kezébe a telefonját, majd tárcsázott. Elmondta mi történt, aztán megadta a hely címét. - Azonnal indulnak, pár percen belül itt lesznek. 
- Hallod Sumi? - térdeltem le mellé. - Tarts ki! Csak még egy kicsit. Már úton a segítség.
Hangom elcsuklott nem bírtam többet mondani. Kezemmel óvatosan végigsimítottam haján, de meg se rezzent. Olyan mozdulatlanul feküdt ott, mintha...
Elhessegettem a rossz gondolatokat, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy minden rendben lesz. Sumit beviszik a kórházba és rendbe jön. 
Nem lesz semmi baj - nyugtatgattam magam. De egészen belül, a lelkem mélyén, rettegtem, hogy valami szörnyűség történt vele. Féltem, hogy nagy a baj, és bárhogy igyekeztem, nem tudtam kiűzni magamból ezt a rossz érzést. 
Óráknak éreztem az eltelt időt, míg a mentő megérkezett. Megkérdezték, pontosan mi történt, stabilizálták Sumi állapotát, majd hordágyra tették és betolták a mentőbe. 
Hae-val megkérdeztük velük mehetünk-e, szerencsére megengedték. Meghúztuk magunkat a sarokban, de a mentős nagyon rendes volt, és mutatta, hogy üljünk nyugodtan közelebb. Megfogtam Sumi kezét és csendben imádkoztam egészen addig, míg meg nem érkeztünk a kórház bejárata elé.
Ahogy odaértünk, Sumit rögtön átemelték egy betegszállító ágyra, és betolták a vizsgálóba. Hae-val ott toporogtunk az ajtó előtt, és vártuk, hogy végre hírt kapjunk az állapota felől. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de aztán végre valahára nyílt az ajtó és kilépett rajta egy fehér köpenyes orvos.
- Doktor úr - léptünk oda hozzá mindketten -, hogy van Sumi? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem kertelek fiúk. A barátnőjüket sürgősen meg kell operálni. Az egyik csigolyája elmozdult a helyéről, és most nyomja a gerincét. Ha nem sikerül hamarosan visszatennünk, a barátnőjük deréktól lefelé akár le is bénulhat.
Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas téglával fejbe vertek volna. Egy pillanat alatt forogni kezdett velem a világ, a szemem előtt apró fekete pontok kezdtek el ugrándozni le-fel, a falba kellett kapaszkodnom, hogy meg tudjam tartani magam.
- Mik az esélyei, doktor úr? - hallottam valahonnan a távolból, Donghae fásult, erőtlen hangját.
- Minél előbb elvégezzük a beavatkozást, annál nagyobb az esély a sikerre, de ez így is egy nagyon kockázatos műtét. Már előkészítettem a műtőt, minden tőlünk telhetőt megteszünk a barátnőjükért. Elnézést, de most mennem kell.
- Köszönjük, doktor úr – hajoltunk meg.
Én még mindig nem tudtam épp ésszel felfogni a történteket. És mindez csakis az én hibám. A tehetetlenség és düh könnyeket csalt szemeimbe. Nekem kellene most ott feküdnöm műtétre várva, nem neki.
- És gondolod akkor most jobb lenne? - kérdezte halkan Donghae, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
Sápadt arcán hangtalanul folytak végig a könnyek, szemeiből eltűnt az a lelkes csillogás, ami annyira jellemző volt rá. 
Igaza volt, önmagam hibáztatása most nem segít. Az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy bízunk az orvosokban, és imádkozunk. Mert Suminak meg kell gyógyulnia!
Ekkor megint nyílt az ajtó és kitolták rajta Sumit. Olyan törékeny és védtelen volt, ahogy ott feküdt az ágyon. Annyira szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam, mivel tudnék. Hae -val csendben követtük egészen addig, amíg el nem tűnt a műtő ajtaja mögött. Nem sokkal később a kigyulladó lámpa fénye jelezte, hogy elkezdődött az operáció.
Talán órák telhettek el, nem tudom, időérzékemet ekkora már teljesen elvesztettem. Elindultam, hogy egy kis levegőt engedjek be erre a fullasztó folyosóra, mikor Heechult és Siwont pillantottam meg néhány méterre tőlünk. Szótlanul várakoztak egymás mellett, arcukról őszinte aggodalmat olvastam le. Ahogy összetalálkozott tekintetünk, ijedten hajtották le fejüket. Meg akartam nekik mondani, hogy nem az ő hibájuk, de nem volt erőm odamenni hozzájuk. Majd egy kicsit később, ha már túl leszünk a műtéten.
Kitártam az ablakot, és nagyot szippantottam a friss levegőbe, megtelítve tüdőm legapróbb zugait is. Az oxigénnel együtt mintha egy nagy adag optimizmus is szétáradt volna testemben. A nap meleg sugaraival beragyogta a tiszta kék égboltot, mintha csak ő is azt üzente volna: minden rendben lesz.
Donghae lépett oda hozzám, rábökött az műtő feletti lámpára, amely ekkor már nem világított. Tehát vége az operációnak. 
A következő perceg idegtépőek voltak, egyre csak az vártuk, hogy végre kitolják Sumit és megtudjuk sikerült-e a műtét. Aztán végre nyílt az ajtó. Most még sápadtabbnak tűnt, ha ez egyáltalán lehetséges. 
- Doktor úr, hogy sikerült az operáció? – kérdeztem idegesen, minden egyes idegszálam majd szétrobbant a feszültségtől. 
- Megnyugodhatnak – mosolygott ránk. – A műtét nagyszerűen sikerült, a barátnőjük rendbe fog jönni.
Még soha életemben nem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint ebben a pillanatban.
- Köszönjünk, doktor úr, nagyon szépen köszönjük – hálálkodtunk boldogan. 
- Nagyon szívesen.
- Mikor mehetünk be hozzá? – kérdeztem, mert nem akartam többé egyetlen percet se távol lenni tőle.
- Egy ideig még aludni fog, de ha megígérik ,hogy csendben várakoznak, akkor kivételesen megengedem, hogy bemenjenek.
- Nagyon hálásak vagyunk, doktor úr. 
- A barátnőjük nagyon szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. 
- Nem, mi vagyunk a szerencsések – mosolyodtam el. 
Megkerestük Sumi kórtermét, majd halkan benyitottunk és beléptünk a szobába. Még mindig aludt, így kerestünk két széket, amire leülhetünk és csendben várakoztunk. 
Elbóbiskolhattam, mert arra riadtam, hogy egy erős kéz szorítja a karomat. Ha Hae nem kap el, lezuhanok a székről. 
- Kösz – dörzsöltem meg szemeimet. 
- Nincs mit haver – mosolygott rám fáradtan. 
- Mmm. - A nyögésre, mely megütötte fülünket, mindketten riadtan ugrottunk fel. 
Odasiettünk az ágyhoz és örömmel láttuk, hogy Sumi kezd ébredezni. 
- Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül. 
- Kórházban. A hátadra esett egy farönk és meg kellett műteni. Sumi én annyira sajnálom, az egész az én hibám!
- Nincs semmi baj, Hyukie – tette kezét karomra, majd arcára hirtelen olyan rémület ült ki, hogy megfagyott ereimben a vér. – A lábam.
- Sumi, mi a baj? 
- Miért nem érzem a lábam? – nézett kétségbeesett tekintettel hol egyikünkre, hol másikunkra.

9. fejezet

Másnap nem bírtam megülni a fenekemen egész nap. Úgy zizegtem egész nap, mint valami méhecske. Nagyon izgatott voltam, alig bírtam ki délután öt óráig. Ebéd után lezuhanyoztam, aztán megmostam a hajam. Egy kék farmer nadrágot vettem fel, hozzá egy spagetti pántos lila felsőt választottam. Feltettem a kedvenc pillangó medálos nyakláncomat, majd befújtam magam a kedvenc parfümömmel. Fél ötkor indulásra készen ültem az ágyamon. Persze, hogy ilyenkor vánszorognak a percek. De végül csak megszólalt a bejárati ajtó csengője, jelezve, hogy Hyukie megérkezett. Úgy vágtattam le a lépcsőn, mint akit kergetnek.
- Elmentem! - kiabáltam be anyuéknak a nappaliba. Az ajtó előtt lefékeztem, nagy levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót.
- Szia Hyukie - köszöntöttem kedvesen mosolyogva rá.
- Szia Sumi. Nagyon csinos vagy!
- Köszönöm szépen - pirultam el. - Te is nagyon jól nézel ki.
- Köszi . Igyekeztem. - túrt bele hajába. Láthatólag ő is kissé zavarban volt. - Mehetünk?
- Igen - csuktam be magam mögött az ajtót.
A mozi nem volt messze, és az idő is csodás volt, így gyalog tettük meg az utat.
Odaérve azon gondolkodtunk milyen filmet nézzünk meg.
- Mit szólsz ehhez? - bökött az egyik címre.
- Horrort? - húztam el a számat.
- Talán nem szereted? - érdeklődött kíváncsian.
- Épp ellenkezőleg, imádom! - néztem rá csillogó szemekkel.
- Aha. Értem. - úgy tűnt kissé lelombozódott a hír hallatán. - De nézhetünk valami mást is!
- Ahogy gondolod - mindjárt sejtettem, hogy honnan fúj a szél. Pasik, meg az ő hülye gondolkodásmódjuk.
- Akkor ehhez mit szólsz? - ezúttal egy vígjátékot választott ki.
- Tartalom alapján jónak tűnik. Akkor legyen ez.
- Rendben. Megyek megveszem a jegyeket.
- Én meg addig hozok kukoricát meg üdítőt.
Mire végzett, én is megvettem mindent. Bementünk a terembe és megkerestünk a helyünket.
- Hyukie, - kezdtem neki, miután leültünk. - Az igazság az, hogy én utálom a horrorfilmeket. Nagyon félős vagyok.
- De hát az előbb... - nézett rám zavartan.
- És mondd csak, te miért is akartál engem horrorfilmre vinni? - vontam kérdőre.
- Hát, ízé...
- Ahhoz, hogy átölelj, nem kell horrort nézetned velem - mosolyogtam rá.
- Hmm - húzott magához. - Akkor remélem ehhez sem kell - azzal lágyan megcsókolt. 
Ahogy ajkai az ajkaimat érintették, mintha egy lágy fuvallat felkapott volna és egészen az égig repített volna, a mennyekben éreztem magam. Hirtelen apró pillangók százai kezdtek el repkedni a hasamban. Elengedett, de nekem ennyi nem volt elég. Most én húztam magamhoz, és gyengéden megcsókoltam. Egyik karját derekam köré fonta, a másikkal vállam karolta át. Nyelve bebocsátást kért a számba, én pedig engedtem neki. Vad csatába kezdett nyelvemmel, egyre jobban belemelegedtünk. De ekkor éles torokköszörülésre lettünk figyelmesek a mögöttünk lévő sorból. Belenevettünk csókunkba, majd nehezen, de végül elváltunk egymástól.
Mindketten visszahelyezkedtünk székünkbe, és igyekeztünk a filmre koncentrálni, ami már el is kezdődött. Egyszerre csak Hyukie ujjait éreztem meg kezemen, ahogy ujjaimba fonódnak. Óvatosan oldalra sandítottam, és majd elájultam a gyönyörtől, milyen jóképű így oldal profilból is. A filmvásznat nézte, ajkán aprócska mosoly játszott. Visszafordultam én is, és igyekeztem a filmre koncentrálni. Szerencsére jó kis vígjátékot fogtunk ki, végignevettük ez egészet. És mindeközben az érzés, hogy mellettem van és fogja a kezem, egyszerűen leírhatatlan. Régóta nem voltam ilyen boldog.
Másfél órával később jókedvűen álltunk fel székeinkből.
- Rég nevettem ilyen jót.
- Én is. De ezeket kár volt megvennünk - mutattam felé az üdítős poharat meg a popcornt.
- Majd megesszük hazafelé. Van kedved sétálni egyet?
- Szívesen.
- Akkor gyere!
Elvette a popcornt tőlem, hogy megfoghassa a kezem, és így indultunk meg a közeli park irányába. Leültünk az egyik padra, amely a parkot átszelő kis patak partján állt, majd nekiálltunk kukoricát majszolni. Közben beszélgettünk és jókat nevetgéltünk, Hyukie nagyon vicces fiú. Miután az utolsó szem kukoricát is befaltuk, elindultunk haza, kezdett hűvösre fordulni az idő. A házunkhoz érve Hyukie még egyszer megcsókolt, én pedig megvártam míg befordul a sarkon, csak utána mentem be a házba.
Másnap Donghae csillogó szemekkel fogadott.
- Miért érzem úgy, hogy te már mindent tudsz a tegnap estéről? - méregettem gyanakodva.
- Én? Ugyan dehogy! - próbált komoly maradni, de minduntalan elvigyorogta magát.
- És még a lányokat mondják pletykásnak! - háborodtam fel.

- Nem az ő hibája, amint megjött, letámadtam. Kíváncsi voltam, na.
- Rendben, semmi baj.
- De akkor ezek szerint te is jól érezted magad? - mosolygott rám, mint a tejbetök.
- Igen, nagyszerű este volt.
- Látni is rajtad, csak úgy ragyogsz a boldogságtól.
- Tényleg? - pirultam el.
- Aha. Á nagyon örülök, hogy végre összejöttetek.
- Kösz Hae. És végül is neked köszönhetjük.
- Donghae, Ámor földi helytartója. - húzta ki magát büszkén.
- Na persze! - nevettem el magam.
- Szia drágám. - lépett ekkor oda hozzánk Hyukie. Lehajolt és egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- Szia édes. - mosolyogtam rá.
Donghae még mindig ugyanazzal a bárgyú mosollyal nézett hol egyikünkre, hol másikunkra.
- Hae, nem lehetne, hogy egy kissé visszafogottabban örülj nekünk. - kezdtem zavarba jönni.
- Jól van na! Nem, hogy inkább hálásak lennének az embernek - morogta az orra alatt.
Azt hiszem kissé megsérthettem, hisz ő csak örül két barátja boldogságának. Odaléptem hozzá és átöleltem.
- Köszönök mindent Donghae.
- Én is haver! Te vagy a legjobb. - csatlakozott ölelésünkhöz Hyukie is.
Boldogságunknak a csengő vetett véget, és megkezdődött a csöppet sem érdekes matek óránk. A többi óra sem volt sokkal izgalmasabb, de szerencsére délután megint táncpróbánk volt. Sőt, mint megtudtuk a mai naptól fogva, minden délután gyakorolnunk kellett. Nem volt sok idő a döntőig, ráadásul nekünk Hyukieval két táncra is kellett ugye készülnünk.
A következő napok így nagyrészt a próbákkal teltek. Össze kellett szednünk magunkat rendesen, mert az edzőnk jól megszidott, hogy mennyire elhagytuk magunkat. Hát igen, az hogy mérgesek voltunk egymásra, és mindenáron le akartuk győzni a másikat, jó kis motivációt adott mindkettőnknek. Most valami mást kellett keresnünk. Úgy döntöttünk utánanézünk a többi versenyzőnek. Volt köztük néhány kimagaslóan jó táncos, és úgy tűnt ez segített. Megint újra teljes erőbedobással készültünk a versenyre.
Egyik nap, szokás szerint, a iskola aulájában vártam Hyukiera, edzés után. Fiú létére tovább tartott elkészülnie, mint nekem.  Már vagy fél órája vártam, de még mindig nem volt sehol. Kezdtem furcsállni a dolgot. Ennyi ideig nem szokott tartani, ráadásul még Hae se jött meg. Mindig együtt indultunk el, aztán később elváltunk Haetól, Hyukie pedig mindig hazáig kísért. Ekkor megláttam az egyik csoporttársamat táncról.
- Szia Chungho! - intettem oda neki. - Mondd csak nem tudod hol van Hyukie meg Hae?
- Jött egy srác, hogy Siwon meg Heechul megint verekedésbe keveredtek, vele mentek el.
- Azt nem tudod véletlenül hová mentek?
- Valami gyárat emlegettek. Azt hiszem a Banporo sarkán az az üres gyárudvar, oda mentek.
- Kösz Chungho.
Úgy siettem, ahogy csak tudtam. Tisztára hülyék ezek? Mi van ha lesérülnek, hogy fognak úgy táncolni? Csak kapjam a kezeim közé őket, mindkettő megkapja a magáét! Szörnyen dühös voltam rájuk. De amikor odaértem, minden haragom egy pillanat alatt elszállt. Csak álltam döbbenten, és néztem az udvaron verekedő tíz-tizenöt fiút. Próbáltam a szememmel megkeresni Hyukiet, de nem találtam. Aztán megláttam Haet, épp egy hatalmasat húzott be az egyik srácnak. Az ajka fel volt repedve, úgy tűnt, ő is kapott néhány ütést. Na de hol lehet Hyukie? Kezdtem egyre idegesebb lenni. Végre megláttam. Épp behúztak neki egyet. Egy kissé megtántorodott, de aztán összeszedte magát. Kitért a felé lendülő ököl elől, és gyomorszájon vágta az őt megtámadó srácot. Ahogy verekedtek a sráccal egyre közelebb kerültek egy farakáshoz. A következő ütésnél a srác nekilökődött a farakásnak, amely vészesen megremegett. Aztán Hyukie kapott megint egyet. Néhány fa a rakás tetején vészesen megremegett minden egyes alkalommal, ahányszor csak hozzáértek. Egyre jobban féltem, nem lesz ennek jó vége.
- Hyukie! - kiabáltam, de hangomat elnyelte a nagy zűrzavar.
Megint nekiestek a rakásnak, most mind a ketten. Ez egyik fagerenda már egészen a rakás szélén volt, nem kellett sok hozzá, hogy leessen. Futottam, ahogy csak tudtam. Újabb ütés, és Hyukie megint nekilökődött a farakásnak, mire az egyik fagerenda megindult fentről.
- Hyukie! - üvöltöttem. Miközben ugrottam, karjaim előre nyújtottam, hogy ellökjem. Aztán már csak egy hatalmas ütést éreztem a gerincemen, majd minden elsötétült előttem.