Hazamentem, lefürödtem, aztán beestem az ágyba. Hosszú volt ez a nap nekem is. Másnap reggel rögtön letámadtam Haet, amint beért.
- Hogy van Hyukie? – érdeklődtem.
- Ma hazaengedik, ha minden jól megy. De egy ideig ugye még otthon kell pihennie.
Reménykedtem benne, hogy hamar rendbe jön. Át tudtam érezni milyen szörnyű lehet neki most, hogy nem tud táncolni. Főleg, hogy itt a verseny helyi fordulója nemsokára. Furcsa volt egyedül gyakorolni, hirtelen óriásinak tűnt a tornaterem. Valahogy olyan elveszettnek éreztem magam nélküle. Próbáltam nem gondolni rá, de nagyon nehezen ment. Mikor éreztem elgyengülök, mindig arra gondoltam, amit a kórházban vágott a fejemhez. De még így is volt egy pillanat, amikor elfelejtkeztem magamról és elkértem Haetól a címét. Bárgyú mosollyal az arcán írta le nekem egy darab papírra és pedig zavaromban hebegve-habogva bizonygattam, hogy csupán mint csapattársa aggódom érte. Persze egy szavamat sem hitte el. Gyorsan zsebre vágtam a papirost, megköszöntem és olyan sebesen elhúztam a csíkot, ahogy csak tudtam. Egy ideig az utcán kóvályogtam, nem tudtam eldönteni meglátogassam-e vagy sem, fogalmam sem volt, hogy reagálna rá. Végül addig morfondíroztam ezen, amíg akaratlanul is Hyukiék háza előtt kötöttem ki. Hát ha már itt vagyok, gondoltam, vettem egy nagy levegőt, majd óvatosan megnyomtam a kapucsengőt. Szívem a torkomban dobogott, kezemet tördeltem idegességemben. Végül kinyílt a bejárati ajtó és egy szimpatikus, középkorú nő lépett ki rajta.
- Jó napot kívánok! – köszöntem. – Elnézést a zavarásért Eunhyuköt keresem.
- Nincs itthon, bement az édesapjával a kórházba kontrollra. Én az édesanyja vagyok. – nyitotta ki a kaput. – De gyere beljebb, ha gondolod várd meg, most már nemsokára haza kell érniük.
- Igazán nem szeretnék zavarni. – tiltakoztam.
- Egyáltalán nem zavarsz. Hyukie úgyis olyan ritkán hozza haza a barátait. Gyere csak nyugodtan.
- Hát akkor köszönöm szépen. – léptem be a kapun.
- Erre gyere. – mutatta az utat. – Épp főzök remélem nem zavar, ha a konyhában leszünk.
- Ugyan dehogyis!
Miközben mentünk a konyha felé lopva körbenéztem. Az előszobában egy kis szekrény állt a cipőknek és egy fogas a kabátoknak. Jobbra nyílt a konyha, balra a nappali, amiben két öreg fotel, egy szekrény, egy kis asztal és egy komód, amin egy tv állt, volt található. Hátrább láttam még ajtókat. Beléptünk a konyhába, a bútorok régiesek voltak, a helyiség nem túl nagy és az étkezőasztal is itt állt.
- Ülj csak le. – kínált hellyel Hyukie édesanyja.
- Köszönöm szépen. – ültem le az egyik székre.
- Épp vacsorát főzök. – mosolygott rám. – Mandut csinálok, szereted?
- Igen, az egyik kedvencem.
- Nincs kedved velünk vacsorázni?
- Köszönöm a meghívást, de édesanyám hazavár vacsorára. – nem mertem igent mondani, féltem Hyukie kiakadna tőle. – Ne segítsek? - pattantam fel hirtelen.
- Ó hát én nem is tudom. – jött zavarba Hyukie anyukája.
- Nagyon szívesen segítek, otthon is szoktam anyukámnak.
- Rendben van. Köszönöm szépen.
- Akkor ti egy osztályba jártok Hyukieval igaz? – érdeklődött mialatt tészta darabokat szeltünk, amibe beletettük a tölteléket, aztán apró batyukat formáltunk belőle.
- Igen és együtt járunk táncra is.
- Te lennél az új lány?
- Igen. – pirultam el.
- Hyukie már mesélt rólad, azt mondta nagyon jól táncolsz.
- Köszönöm szépen. Hyukie is nagyszerű táncos.
- Igen, már kicsi korától fogva nagyon szeretett táncolni, az élete részévé vált, és szeretne hivatásos táncos lenni felnőttkorában.
- Hát erre minden esélye megvan.
- Néha úgy érzem, hogy már túlságosan komolyan veszi. – nevetett fel. – Mint látod elég szerény körülmények között élünk és a fiam elhatározta, hogy ha egyszer híres táncos lesz akkor majd vesz nekünk egy szép nagy házat.
Kezdtem megérteni Hyukie viselkedését. Nem csak arról szólt, hogy ő szeretne lenni a legjobb táncos, hanem a családjának is szeretett volna segíteni.
- Tudod néha talán mogorva és utálatos, de a szíve mélyén nagyon érzékeny és jó fiú.
- Igen, én is észrevettem. - eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor én is bepillantást nyerhettem mások elől titkolt énjébe.
- Hát te meg mit keresel itt? - hallottam egyszerre csak egy mérges hangot a hátam mögül.
Megfordultam és egy igencsak dühös tekintettel találtam szembe magam.
- Hyukie...én csak...én csak meg akartam nézni, hogy vagy. - hebegtem.
- Hát most, hogy láttad kutyabajom, már mehetsz is! - kapta el a karom és elkezdett húzni a bejárati ajtó felé.
- Na de Hyukie! - láttam még édesanyja döbbent arcát.
- Hé engedj el! Most meg mi a bajod? - próbáltam szabadulni szorításából.
- Csak menj el! Rendben? És erről ne beszélj senkinek! - engedte el végre a karom, ahogy a bejárati ajtóhoz értünk.
- Miről ne beszéljek?
- A házunkról, ahogy élünk! - sziszegte, láttam rajta majd kicsattan a méregtől, ugyanakkor zavarban is van.
- De Hyukie nem kell szégyellned, hogy szegények vagytok.
- Cöh! Te könnyen beszélsz, neked nincs ilyen problémád! De a suliban sokan nem így gondolkodnak! Látom, hogyan bánnak másokkal! - keze ökölbe szorult, teste remegett az idegtől.
- Rendben. Én senkinek nem szólok erről, megígérem. De szerintem egyáltalán nincs miért szégyenkezned!
- Köszönöm. - arcvonásai ellágyultak már-már elmosolyodott. - Egész jó fej vagy.
- Végre rájöttél? - kérdeztem tőle kissé gúnyosan.
- Tudom, a kórházban elég bunkó voltam. Ne haragudj!
- Oké, felejtsük el!
- Hagyjunk fel az ellenségeskedéssel, legyünk mostantól jó csapattársak.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
- Oké, mármint mostantól jó fiú leszek. - helyesbít.
- Na így már mindjárt más. - mosolygok elégedetten.
- Barátok? - nyújtja felém a kezét.
- Barátok. - csúsztatom tenyerem tenyerébe.
Egyrészt örültem neki, hogy kibékültünk, másrészt úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna szívembe. Szóval nem vagyok számára több mint egy barát, egy egyszerű csapattárs.
